SZEMA

Már a Tanulságok Amerikából c. bejegyzésben is beszámoltunk arról, mennyire elfogadhatatlan megvilágításba kezd kerülni a 2008-2009-es gyilkosságsorozat jobboldali megítélése – e folyamathoz természetesen az is hozzájárul, hogy a felderítés hiányosságai, annak felelősségi vonzatai máig nem kerültek a kormányzat napirendjére. Kevés olyan ügyet tudnánk így hirtelen felsorolni, ahol a határozott kormányzati és igazságszolgáltatási cselekvésnek ekkora jelentősége lenne a minimális biztonságérzet megteremtése érdekében. Továbbra is azt állítjuk, hogy több százezer roma honfitársunk, de tágabb értelemben az egész magyar társadalom (főleg a kisebb falvak szélén élő családok és emberek) félelemben élheti meg az éjjeli órákat, hiszen nem történt meg a nemzetbiztonsági, nyomozóhatósági és rendőrségi szervezeti és vezetési kudarcok alapos, önkritikus felderítése és orvoslása. Eközben az üggyel látványosan sokat foglalkozó (ez még akár dicséretes is lehetne) jobboldali média, elsősorban a Magyar Nemzet és HírTV, egyoldalú, kizárólag a gyanúsítottak és ügyvédeik álláspontját és kinyilatkoztatásait közlő riportsorozatával alakítja a gyilkosságsorozat társadalmi megítélését.

A december közepi beszámolók még a kiegyensúlyozottság jegyében születtek, így megtudhattuk, hogy december 17-re elkészültek a releváns szakvélemények valamint azt is, hogy a gyanúsítottak egyike sem beszámíthatatlan – eközben az ügyvédeket is megszólaltatta a napilap, akik a rendőrségi tájékoztatás hiánya miatt panaszt tettek. A karácsonyt megelőző néhány napban pedig már a szakvélemények konkrétumaival is megismerkedhettünk: a kilenc vizsgált helyszínből négy helyen követtek el emberölést: Kislétán és Tiszalökön egy-egy, míg Nagycsécsen és Tatárszentgyörgyön két-két roma ember esett áldozatul a gyilkosoknak. Ekkor azonban már a tájékoztatás nézőpontja erős fordulatot vett: ahogy a későbbi cikkekben is látni fogjuk, a beszámolók címei általában a feltételezett gyilkosok vagy ügyvédeik álláspontjainak kivonatát tartalmazzák (pl.: „Azonosított ujjlenyomat – Cs. István ott sem volt a romagyilkosságoknál?” vagy „Romagyilkosságok – igazságot akart osztani a halálbrigád”), míg maguk az írások a gyanúsítottak kijelentéseinek kritikátlan közlésével indulnak, a rendőrségi álláspont (adott esetben maguk a tények) pedig maximum a szövegek végén vagy egyáltalán nem kapnak helyet. Cs. Istvánt például látatlanban felmenti az újságcikk a gyilkosságokban való részvétel alól (ezt a fajta hozzáállást ne tévesszük össze az ártatlanság vélelmével) pusztán az alapján, hogy tőle származó DNS-, ujjlenyomat- vagy lábnyommintákat nem tartalmaz a szakvélemény – miközben a gyanúsítás szerint Cs. mindössze Tiszalökön volt jelen, akkor is autót vezetett. Így persze már világos az olvasónak: mivel a kocsiból nézte végig a kivégzést, így nem is lehet bűnös.

Kirívó példája a hamis tényeken alapuló összeesküvés-elméletek sulykolásának a K. Istvánnal (K. Árpád, az elsőszámú gyanúsított öccse) készített interjú. Persze interjúnak nehezen lehet nevezni egy olyan műfajt, amelyben a kérdező nem reagál arra a kijelentésre, miszerint „egyes helyszíneken jártam, és megpróbáltam a lakosság figyelmét a hazánkban dúló súlyos társadalmi problémákra”. Eközben K. Istvánról tudjuk, hogy a kilenc helyszínből nyolc helyen DNS-ének nyomaira bukkantak, az összes gyilkos fegyveren (egy egycsövű, két kétcsövű sörétes és egy golyós puskán) pedig rajta volt az ujjlenyomata. A riporter kérdései eközben nem a lényeget feszegetik, a többi gyanúsítotthoz való viszonyán kívül a gyilkosságokkal kapcsolatban nem hangoznak el kérdések. Ehelyett inkább a következő kérdés-felelet párost idézzük, amelyhez ugyancsak nem érdemes kommentárt fűzni:

Ripoter: Cs. István gyanúsított cellájába, vélhetően megtörés céljából, egy roma férfit zártak. Önnel mi a helyzet?

K. István: Egy időben én is kaptam egy roma cellatársat. Két napig egyikünk sem aludt. A körülményekre nem panaszkodom, de természetesen én sem szeretek börtönben ülni.

Az egyik utolsó kérdés pedig az esetleges titkosszolgálati támogatásra vonatkozott, amire természetesen K. István nem válaszolhatott – a megválaszolhatatlan kérdés saját véleményünk bemutatásának egyik ősi eszköze, itt is „ügyesen” használta a riporter. A további cikkek ugyancsak érdekes módszerhez folyamodnak: a banda előéletét a gyanúsítottak és közeli ismerőseik megszólaltatásával kívánják feltárni, miközben az oknyomozáshoz semmilyen egyéb módszert (helyszíni szemle, nem közeli ismerősök megszólaltatása, internetes és egyéb források elemzése) nem használ a napilap – így a Véres Kard nevű szervezetből jókedélyű baráti társaság, a Perényi I. nevű szórakozóhelyből (itt találták meg a fegyvereket, itt történt a csoportos letartóztatás, itt dolgoztak együtt a gyanúsítottak) pedig romák és nem romák közös vigadója lett.

A riportsorozat igazi mélypontja azonban (remélhetőleg) a január 13-án megjelent rövid összefoglaló volt. Ebben egy „neve elhallgatását kérő informátor” felvázolja a helyszínválasztások szempontjait, melyek között az Echo TV sztárjának számító Pölöskei család elzavarása, egy szociális segélyből élő, és állítólag gyermekét az éhhalálba küldő roma férfi és a K. Istvánt megkéselő cigány férfi szerepelt. A cikk szerint a „figyelemfelkeltő akciónak szánt” gyilkosságsorozat során a „halálbrigád” tagjai „nem válogattak az eszközökben” – tehát ezen túl eszköznek számít hat ember levadászása, soha be nem gyógyuló lelki sebek okozása gyerekekben (Tímea kiváló interjúja a Szólás szabadságában), és egy egész népcsoport megfélemlítése.

Reméljük, hogy a cikkeket átfutók maguk is úgy fogják gondolni, hogy az igazi figyelemfelkeltő akció a jobboldali média és a jobboldali közösség viszonya a cigánygyilkosságokhoz. Ideje lenne észrevenni, hogy a sokszor felületes és egyoldalú tájékoztatás súlyos attitűdváltozásokat okozhat az olvasókban, és esetleg némi szimpátiát is ébreszthet a feltételezett elkövetők iránt. A jobboldali média sajnos tudatosnak tűnő, egyoldalú riportsorozatával szemben pedig nem áll semmi. A rendőrség elégtelenül kommunikál, a kormányzat pedig nem foglalkozik aktívan az ügy nemzetbiztonsági, társadalmi és kommunikációs vonzataival, a balliberális sajtó is kezd elfelejtkezni az ügyről.

2008 és 2009 folyamán bőrszíne (azaz származása) alapján kellett hat embernek, köztük egy hatéves kisfiúnak, meghalnia a Magyar Köztársaságban. Ennél már csak az a szörnyűbb, hogy a tények, az események súlya kezd a feledés kártékony homályába veszni. Ezt nem hagyhatjuk!