SZEMA

Eszmékkel, politikai hagyományokkal és különösen választókkal nem lehet csakúgy seftelni. A pártok ugyanis nem rendelkeznek a választókkal, hanem képviselik őket.

„a pártok nem egymástól, hanem a választóktól kapják a szavazatot”  – Guido Westerwelle

Szeretném leszögezni, hogy semmi kifogásolnivalót nem látok abban, hogy pártok választási együttműködést kötnek egymással, összeolvadnak, „profilt“ váltanak, satöbbi. Vannak olyan helyzetek, amelyek megkívánják az ilyen manővereket. A társadalom, a politikáról nem is beszélve, dinamikusan változik, folyamatosan új problémák merülnek fel, és erre a politikának is reagálnia kell. Szabó Márton egy könyvében úgy jellemzi a politikát, mint egy házat, ahol állandó a rendetlenség, mert folyamatosan a rendrakás igényével raknak rendet. A politikai szereplők tehát legjobb tudásuk szerint, az őket hagyományosan támogató szavazói csoportok, érdekcsoportok, illetve saját választási érdekeiknek megfelelően – például újabb csoportok megnyerése – próbálják összeegyeztetni a társadalomban felmerülő egyenként általában mind-mind jogos, de egymást kizáró igényeket. És természetesen az egész nem ennyire steril, hiszen a pártoknak is megvan a maguk hagyománya, ideológiája, amely a politikai cselekvés előfeltétele. Arról már nem is beszélve, hogy a pártok emberekből állnak, ami annyi egyéni ambíciót, személyes ellentétet, barátságot, haragot, tehetséget, tehetségtelenséget jelent, amennyi tagja egy pártnak van (és az egyes pártok vezetői között fennálló személyes ellentétek akár irracionális döntéseket is eredményezhetnek).

Az MDF különböző manőverei mögött azonban már régen nem vagyok képes semmilyen mögöttes tartalmat felfedezni. Az MDF annak a politológiai iskolának lett a kísérleti terepe, amely a politikát leginkább egy sakkjátszmának vagy valamilyen számítógépes stratégiai játéknak fogja fel. Ebben a világban a pártok egyetlen kizárólagos célja a szavazókért, így a hatalomért folytatott verseny. Fontos, hogy náluk ez egy egy önmagáért való küzdelem. Azt, hogy egy párt mit képvisel, milyen ügyeket és hogyan vállal fel, közelít meg, kizárólag úgy vizsgálják, hogy azzal a párt mely szavazói csoportoknak kíván megfelelni és ezt sikeresen, illetve sikertelenül teszi-e.

Ez a világ rendkívül amorális. Egyes eszméket, adott esetben az ország életét, egyes társadalmi csoportok kilátásait komolyan befolyásoló döntéseket (legyenek azok kormányzati döntések vagy egy adott ügyben egy párt által kialakított és képviselt álláspont), egy párt viselkedését, kezdeményezéseit is kizárólag ezen a szemüvegen keresztül szemlélik. Mintha cégek üzletpolitikai és marketing stratégiájáról lenne szó, azzal a különbséggel, hogy a döntések itt szavazói piacok megtartásáról, illetve megszerzéséről szólnak. Semmi másról. Természetesen ennek a nézőpontnak megvan a maga helye és szerepe, de kizárólagossá tétele súlyos következményekkel jár.

Nem valamiféle modern machiavellizmussal állunk szemben. Méltatlanul hírhedt szerzőnk ugyanis amellett, hogy egy zseni volt, nem volt sem amorális, sem szűklátókörű. Értette és hihetetlen pontossággal írta le kora világát, társdalmait, politikai rendszereit, amelyek tudományos igényű, a mai napig érvényes összehasonlító elemzésére is képes volt. Az itt tárgyalt iskolát képviselők azonban képtelenek az őket körülvevő világ megismerésére, hiszen annak csak egy rendkívül szűk keresztmetszetét látják. A nyers hatalmi logikán kívül kizárnak bármilyen más megfontolást az egyes politikai-társadalmi események, döntések, egyes emberi megfontolások mögött. Olyanok, mint a vulgármarxisták, akik minden mögött valami közvetlen anyagi érdeket vélnek felfedezni. Tanácsadóként, politikusként is csak a nyers „hatalom-piaci“ logika mentén képesek működni, minden lépésüket így tervezik meg. Márpedig legalább akkora hiba ezt a logikát kizárólagossá tenni gondolkodásunkban, mintha bármilyen okból lemondanánk ennek vizsgálatáról. Néhány sorral feljebb ezt a világot, világképet amorálisnak neveztem, de hozzá kell tennem, hogy abszurd, sőt groteszk is.

(Arról már nem is beszélve, hogy a piacokon sem így működik a dolog. Egy „brand“-et kiválóan tönkre lehet tenni amorális és követhetetlen vállalati viselkedéssel.)

Az MDF e logika alapján működik. A pártot irányító politikusok és tanácsadók politikai vállalkozókká váltak. Az MDF brand bejáratott és ismert, egyszerűbb volt átvenni, mint egy zöldmezős beruházással valami újat létrehozni. Az egész persze egy kis jobboldali párt Fidesszel szembeni szabadságharcával kezdődött, mostanra azonban a helyzet teljesen elfajult. Az MDF vezetői szinte bármire hajlandók egzisztenciájuk és politikai befolyásuk megőrzése érdekében. Már 2006-ban is szó szerint helyeket és szavazatokat vásárolhatott pártjukban egy legalábbis gyanús, az MSZP-ből ügyei miatt eltávolított Schmuck Andor vezette érdekcsoport. Politikájukban is össze-vissza ugráltak ügyről-ügyre, keresték a politikai piacon a rést. Sokszor tesztelgetik, hogy mi lenne a nyerő húzás. Jelent meg Népszabadság cikk nem is olyan rég, ahol a Fidesszel kötendő szövetséget dobták be, majd mivel ennek nem volt kedvező visszhangja, Dávid Ibolya gyorsan Kuncze Gáborral mutatta be Debreczeni József új, Orbánt valóságos Belzebubként bemutató könyvét. A Jobbikkal és a szegényellenes populizmussal még érdekesebben alakult a párt viszonya. Szóvivőjük szintén egy Népszabadság publicisztikában nemes egyszerűséggel nácinak minősítette a Jobbikot. Néhány hét múlva Bokros Lajos nemzetellenesnek nevezte a szélsőjobboldali párt politikáját, és vitára hívta ki Vona Gábort. Úgy két hétre rá azonban, az MDF felkarolta az egyre komolyabb bűncselekményekkel vádolt monoki polgármester, Szepessy Zsolt szociális kártya ötletét. Bejelentették, az MDF népi kezdeményezésre vinné a kártya országos bevezetésének javaslatát. Ezzel párhuzamosan Bokros Lajos egy interjúban már demokratikus pártnak nevezte a Jobbikot. És megvizsgálhatnánk még a reformok iránti elkötelezettség és az MDF tavalyelőtti „szociális“ népszavazáson tanúsított viselkedését, a hangoztatott ellenzékiség és a kormányt támogató szavazatok viszonyát.

A legutóbbi hírek szerint az SZDSZ-t vezetői, jobban mondva egyes még a párt mögött álló mágnások, értékesítették az MDF-nek néhány vezető politikus túléléséért, illetve fővárosi önkormányzati pozícióikért cserébe. A barter végső sikere egyelőre legalábbis kétséges, mivel a két párt támogatottsága együtt sem tartózkodik a mérhető tartományban. Nagyon jól példázza azonban a politikának azt a megközelítését, ami az MDF vezetőit, tanácsadóit, és úgy tűnik az SZDSZ új vezetőit is jellemzi. Az MDF-nek az SZDSZ szavazói kellenek. Az SZDSZ vezetői pedig úgy gondolják, hogy szerintük jelentős fővárosi szavazótáborukat és állítólagos vidéki szervezeti hálójukat értékesíteni tudják (mivel az MDF-et Dávid Ibolyáék a nagy manőverezés közben ugye teljesen szétverték). Az utóbbihoz nincs hozzáfűznivalóm, az előbbihez, a fővárosi szavazótáborral való sefteléshez azonban annyit megjegyeznék, hogy ez nem így megy. Június 7-én bebizonyosodott, hogy hazánk minden ellenkező jel ellenére nem egy következmények nélküli ország, úgy vélem, ez idén tavasszal ismét be fog bizonyosodni, méghozzá többszörösen.

Mert ugyan mi köze van a választóknak saját egzisztenciális és politikai túlélésükön kívül semmit sem képviselő politikusokhoz, és egyes mögöttük álló, befolyásukat féltő milliárdosokhoz? Semmi. Pestiesen szólva, ez egyéni szociális probléma. Úgy is kell kezelni.

(A bejegyzés megírása után érkezett a hír, hogy az MDF még Kapolyival és „szociáldemokratáival”, illetve egy számomra teljesen ismeretlen „kisgazda” tömörüléssel is tárgyal.)