A választások kimenetele most teljesen bizonytalan, mert mindhárom párt nagyjából harminc százalék körüli támogatottsággal rendelkezik. Egy héttel a választások előtt. A konzervatívok korábban biztosnak mondott nyerését a liberálisok előretörése akadályozhatja meg. Ők pedig ezt az előretörést épp a televíziós vitának köszönhetik.

Egy ilyen vitát került el itthon Orbán Viktor. Az első forduló előtt lebegtetve, hogy majd a két forduló között. Az első forduló után pedig egyszerűen közölte, most már minek? Nem vitázott, ködösített és fölényesen nyert. Így is lehet.

De ki is Nick Clegg és pártja, mely most szorongatja a Munkáspártot?

Érdekes lenne, ha a megelőzné, hisz a Munkáspárt a XX. század elején, őket szorította ki a konzervatívok váltópártjának szerepéből, és azóta sem sikerült annyira megerősödniük, hogy kormányzati tényező legyenek. Az első világháború után a nagytőkések a Konzervatív Párthoz csatlakoztak, a kispolgári réteg nagy része pedig a Munkáspárt felé tolódott. A második világháború után híresült el az a vicc, miszerint a liberális képviselők annyian vannak, hogy akár egy taxi hátsó ülésén is tárgyalhatnak. Akkor hat főre csökkent a frakció létszáma. A nyolcvanas évek végén egyesültek a liberálisok és a szociáldemokraták. Ezzel megszületett a mai formájában is működő Liberális Demokrata Párt.
A liberálisok hagyományosan a gazdaságpolitika terén jobboldaliak, a társadalompolitika terén baloldaliak. Most a válság idején javasolják a zöldberuházások állami támogatását és így új munkahelyek létrehozását, a nehéz helyzetbe került, alacsony jövedelmű családok adócsökkentését. Szeretnék megakadályozni a kilakoltatásokat és általános bankreformot is szükségesnek tartanak. Mostani sikerüket jelzi, hogy a párt a nyári önkormányzati választásokon a szavazatok 28%-át nyerte el.

Ebben meghatározó szerepe van a félig orosz, félig angol származású bankár apától és holland származású gyógypedagógus anyától származó 43 éves William Peter Nicholas Cleggnek. Néhány hete még csak a vájtfülűek ismerték, a televíziós vita óta a lapok Barack Obamához, Tony Blairhez, sőt, Winston Churchillhez hasonlítják az ásatag kétpárti politika helyett „változást” ígérő jóképű, fiatal politikust. Fiatalon kezdett politizálni, húsz évesen csatlakozott a Cambridge-i Egyetem Konzervatív Szövetségéhez. Egy kis időre New Yorkba költözött, ahol gyakornok újságíróként dolgozott egy baloldali lapnál, Magyarországon is járt, az ipari üzemek tömeges privatizációjáról cikkezett a 90-es években. 1994-től az Európai Bizottságban dolgozott, később öt évig volt európai parlamenti képviselő.

A voksok több mint 50 százalékával, 2005-ben választották meg parlamenti képviselőnek. Egy évvel később lett a Liberális Demokrata Párt belügyi-szóvivője, támogatta az egészségügy fejlesztésének, és a bűnözés visszaszorításának fontosságát. Már ekkor nyíltan kiállt a polgári szabadságjogok védelme, ezzel együtt a bevándorlás kérdésnek liberális megközelítése mellett. Ez később politikai hitvallásának alapkövét képzi.

Hogy az LMP jövője most, amikor „a bulinak vége, kezdődik a politika” milyen lesz, hogy milyen pályát fog befutni ez a párt, azt valójában nem lehet tudni. Jósolgatni, találgatni persze lehet. Azonban azt gondolom, ennél hasznosabb, ha azt nézzük meg, melyek azok a tényezők, amelyek hozzájárul(hat)tak a párt Parlamentbe való bejutásához.

Az LMP identitásának, önképének, és egyben politikai stratégiájának legfontosabb eleme, hogy az elmúlt húsz év politikai elitjével, politikai gyakorlatával szemben, az attól való elhatárolódáson keresztül határozza meg magát. Úgy jelenítették meg magukat, mint jószándékú, ártatlan, kedves, vidám, de komoly szakmai alapokkal, tudással bíró amatőrök, fiatalok, akik eddig – részben életkoruk okán, részben pedig tudatosan – a meglévő, és egyre korruptabbá váló politikai rendszeren kívül álltak. Ez az önreprezentáció persze nemcsak magáról a pártról szólt, hanem – és ez itt most csak látszólagos ellentmondás – nagyon világosan közvetítette a párt rejtett elitellenességét. A kívülállásnak, az érintetlenségnek, a morális tisztaságnak, az elitellenességnek ez a keveréke az, ami az alapját jelentette annak, hogy az LMP alternatívaként állíthatta önmagát a Fidesz és az MSZP közötti sárdobálásba és mocskolódásba belefáradt választók elé. Anélkül, hogy a nyilvánvaló ideológiai különbségeket összemosnám, utalni kell arra, ugyanezt az utat követte a Jobbik is. Ők azonban ezt a stratégiát rendkívül agresszív üzenetekkel, sokakat fenyegető, a magyar történelem legrosszabb hagyományait idéző kommunikációval párosították. Az LMP legfőbb törekvése viszont az volt, hogy szimpatikus társaságként tüntesse fel magát – ami oly annyira jól sikerült, hogy a választó polgárok jelentős többsége nem is tud róluk semmi többet.

Az önmegjelenítés, a happeningek, egyáltalán az LMP egész kommunikációja természetesen nem véletlen, hanem nagyon is tudatosan megtervezett. A párt ugyanis felismerte, hogy egy formálódó kispártnak, az az egyetlen esélye, ha nagyon céltudatosan céloz meg bizonyos rétegeket, csoportokat, társadalmi miliőket – de nem feltétlenül tartalmilag, hanem sokkal inkább a kulturális stílus tekintetében. Az LMP ennek megfelelően a rendszerváltozást követő két évtizedben felnőtt, jobb anyagi körülmények között élő (vagy azt célnak tartó), az életminőségre sokat adó, antikapitalizmussal, globalizációkritikával, zöld gondolattal rokonszenvező fiatal urbánus generációt tekintette választói törzsközönségének. Minden üzenetük ennek a rétegnek szól(t); az ő „életérzésük” az, amit szimbolikus üzenetek formájában folyamatosan megjelenítenek. Mindez azonban nem lett volna elég a parlamentbe való bejutáshoz. Az LMP „sikerében” rendkívül fontos, sőt döntő szerepet játszott az a tény, hogy a választópolgárok jelentős része számára nem volt más, elfogadható kínálat a „piacon”, s így legkisebb rosszként az „aranyos” LMP-t választották. Ez különösen vonatkozik az SzDSz korábbi szavazóira. Mindebből pedig az következik, hogy az LMP-nek jelen pillanatban van egy kicsiny, jól körülhatárolható törzstábora (az említett fiatal urbánus generáció), és egy nagyobb heterogén, véletlenszerűen hozzácsapódott holdudvara. Nincs szükség különösebb képességekre annak belátásához, hogy ez a választói konglomerátum egyszeri és esetleges, amit csak abban az esetben tud az LMP hosszabb távon is (esetleg) együtt tartani, ha nem jelentkeznek más, az LMP-nek konkurenciát jelentő politikai pártok, csoportosulások. Arról nem is szólva, hogy az eddig, a kívülállásából tőkét kovácsoló LMP most már nincs „kívül”. Akárcsak a Jobbiknak, nekik is új stratégiát kell keresniük. El kell dönteniük, hogy a Parlamentben is igyekeznek-e megőrizni különállásukat, avagy megpróbálnak egy-egy törvényjavaslat érdekében más pártokkal összefogni. Akármelyik utat is választják, annak meglesznek a maga következményei, meglesz a maga ára.

De ne feledkezzünk meg az LMP – eddig ügyesen titkolt – ideológiai ellentmondásairól sem. A párt programja ugyan több mint 250 oldal hosszú, számos részletében és vonatkozásában megfontolandó ötletekkel és javaslatokkal. A szöveg azonban sokkal inkább hasonlít egy kissé konfúz tanulmánygyűjteményre, mintsem valamely, egységes politikai ideológiát követő párt megvalósítandó programjára. Kis Jánosnak igaza van, ennek a programnak, az LMP eddigi megnyilvánulásainak az alapján senki sem tud(hat)ja milyen politikát fog követni a párt az országgyűlésben. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a gazdasági válság kihívásaira az LMP is elsősorban a ma oly népszerű etatista-kollektivista gondolatkörön belül keresi a megoldásokat (gondoljunk csak gazdaságpolitikai, vagy agrárpolitikai álláspontjukra), fel-felbukkannak versenykorlátozó törekvések – azaz aligha nevezhető piacbarátnak. Vagy mit gondoljunk az olyan kijelentésekről, mint amelyeket a párt listavezetője tett a roma integrációval kapcsolatban? A kérdés persze csak költői, hiszen amikor Schiffer a roma integrációval kapcsolatban a leszakadó középosztály félelmeiről beszél, akkor pontosan azt csinálja, amit az LMP minden lényeges társadalmi konfliktussal kapcsolatban tesz, maszatol, és „elfeledkezik” arról, hogy az emberi jogok védelmében súlyos társadalmi és politikai konfliktusokat is vállalni kell. Ugyanúgy, mint amikor „színvak” programról beszélnek „elfeledkezve” arról, hogy ez a társadalom egyáltalán nem színvak. Sőt, a cigánysággal szembeni diszkrimináció éppen annak a társadalmi problémának a meghatározó összetevője, amit a színvak program megoldani gondol. Nem, az LMP nem vállal fel társadalmi konfliktusokat, nem vállalja fel a liberális társadalmi értékek képviseletét, hiszen éppen ez a rejtőzködés „ártatlanságának”, „szimpatikusságának”, „aranyosságának” egyik legfőbb garanciája. Pedig tudnia kellene, hogy az erős zöld pártokat Európában mindenütt a liberális társadalmi értékek következetes és határozott képviselete jellemzi. Mint ahogy azt is tudnia kellene, hogy a rá szavazók többsége a jelen politikai felállásban elsősorban tőle várná ezeknek az értékeknek a védelmét.

De hát persze világos, az LMP nem liberális párt – bár a liberalizmussal is megpróbál időnként összekacsintani. Nem liberális, mert nem képes – vagy nem akarja – belátni, hogy nem lehet enyhén populista válaszokat adni a mai, bonyolult és összetett világ kihívásaira; hogy a szabadság és a társadalmi egyenlőség eszménye nem zárja ki feltétlenül egymást. Az országgyűlés választások után kialakult politikai palettán – a különböző pártokon belül − vannak konzervatívok, nemzetiek, kereszténydemokraták, szocialisták, szélsőjobboldaliak, és ott van a zöld, kissé populista, antikapitalista LMP. S ez ma sokak számára alternatíva lehet. Mások számára viszont a hiányokat teszi láthatóvá. Azt, hogy ami ma egyáltalán nincs, az a liberalizmus, ami teljességgel hiányzik ebben az országban, az a liberális politika képviselete. De pontosan ez a mi esélyünk. Az LMP „sikere” ugyanis éppen annak teremtette meg a lehetőségét, hogy az eddigieknél is határozottabban nyilvánítsuk ki, ma a SZEMA az egyetlen olyan politikai párt ebben az országban, amely tudatosan és következetesen képviseli a liberális politikát, a liberalizmus átfogó politikai világnézetét, az előbb említett liberális társadalmi értékeket.

Ugyanakkor a szegénységgel és a szociális segéllyel kapcsolatos társadalmi közvélekedés is súlyosan deformálódott. Közhely annak megállapítása, hogy a szegénységgel, illetve a szociális kártyával kapcsolatos közbeszédet is meghatározza a magyar társadalmat mélyen jellemző cigányellenesség, és előítéletesség. Másként fogalmazva: a szegénységgel és a szociális segélyezéssel kapcsolatos közbeszéd ebben az országban nem a szegénységről, nem a rászorultságról szól, hanem a magyar társadalomban meglévő cigányellenesség egyik sajátos megnyilvánulása. Tudjuk és tapasztaljuk, hogy egyre többen tartják a szegényeket a szociális ellátórendszer tudatosan dologtalan haszonélvezőinek. Ezzel egyidejűleg meggyökeresedett az a nézet, hogy a szegények tulajdonképpen önmagukat okolhatják sorsuk alakulásáért. Egyre gyakrabban fogalmazódik meg az elvárás, hogy az érintettek, azaz a szegények tegyenek valamit saját sorsuk jobbra fordulása érdekében. Éljenek „normálisan”. Termesszenek zöldséget. Legyen rendben a „portájuk”. Ne legyen sok gyerekük. Alkoholra, cigarettára ne költsenek. Sőt, süteményt se vegyenek. Osszák be a pénzüket. Keressenek munkát, és így tovább. Ez az érvelés persze semmi másra nem jó, csak arra, hogy elterelje a figyelmet a tényleges problémákról. S itt nemcsak a munkanélküliségre, a diszkriminációra, az oktatási rendszer anomáliáira gondolok, hanem elsősorban arra a tényre, hogy a magyar társadalom a szegényeket, s legfőképpen a szegénységben élő romákat nem tekinti a közösség teljes jogú tagjának. Azt üzeni nekik, csak akkor vállalunk veletek szolidaritást, csak akkor számíthattok segélyre, ha ugyanúgy éltek, mint mi. Hogy ez az okoskodás mennyire hazug és álságos, aligha kell itt részletezni.

A szociális kártya „hívei” ezt a helyzetet, ezt a társadalmi hangulatot használták/használják ki. Közben azonban elfelejtődni látszott, hogy a szociális kártya nemcsak a populista, demagóg, szegényellenes politika megnyilvánulása és eszköze, hanem jelentős gazdasági érdek is rejtőzik mögötte. Ez a helyzet most alapvetően megváltozott, a szociális kártya ügye új dimenziókba került. A hvg április 3-i száma ugyanis arról számolt be, hogy az „OTP is beszáll a szociáliskártya-bizniszbe”. A bank ugyanis úgy értesült, vagy – fogalmazzunk finomabban – úgy gondolja (eszünkbe sem jut, hogy az OTP vezetői esetleg valamit „meghallottak”), hogy „a szociális kártya terjedésének a következő kormányzati ciklusban aligha lesz törvényi akadálya”. Minden jel arra mutat, hogy a parlamentbe kerülő pártok között teljes lesz az egyetértés a szociális kártya teljes körű bevezetését illetőn. Amennyiben ez valóban így lesz, a szociális kártya „hosszú távon busás haszonnal kecsegtető üzletté” válik.

Ehhez nincs mit hozzáfűzni, de azért kérdezzük meg, hogyan is van az, hogy az ország egyik legnagyobb pénzintézete beszáll egy olyan „üzletbe”, amely törvényellenes intézkedéseken alapul? Hogyan is van az, hogy miközben a választások biztos győztesének számító Fidesz a kapitalizmust, a bankokat, a nyerészkedőket, stb. szapulja, (más pártok támogatását is élvezve) olyan törvényeket akar elfogadtatni, amely a szegények segélyezését „busás haszonnal kecsegtető üzletté” alakítja át. S végül, hogyan van az, hogy ebben az országban egy ilyen hír alig vált ki reakciókat. Pedig nem ártana, ha eszünkbe jutnának Adam Smith egykori szavai, aki már a 18. században arra figyelmeztetett, hogy a szegények, a szegénység megvetése a társadalom morális értékeinek a megromlását jelzi, és egyben váltja ki. De ennek a figyelmeztetésnek ma Magyarországon nincs jelentősége, nincs értelme.

Történt, hogy ismeretlenek betörték egy rabbi ablakát pont széder este, amikor nagy vendégséggel ünnepelt. Egy széder estét könnyen meg lehet különböztetni egy átlagos vacsorától, ráadásul a lakásban csupa vallásos zsidó ült, akiket sajátos öltözködésük alapján szintén könnyű megkülönböztetni bárkitől (például kipa van a férfiak fején). A „Kínai Kálmán” és „Trágár Tóni” szerzőpáros állításaival ellentétben pontosan tudjuk, hogy mi történt, hiszen a vendégek erről részletesen beszámoltak a sajtónak. Nem egy, nem két követ dobtak, és egy ablak is betört, az ünnepi vacsorát végül be kellett fejezni, a vendégeknek haza kellett menniük. A Mandiner szerzőinek állításával ellentétben igenis probléma, hogy a rendőrség egy ilyen esetben rongálás miatt indít eljárást. És helyes, ha a TASZ ez ellen fellép. Mintahogy helyes volt, amikor a fideszes felvonulókat érő indokolhatatlan rendőri erőszak ellen léptek fel. (Igen, a TASZ nem egy párt aktuális érdekeit, hanem kizárólag a jogállamiság követelményét tartja szem előtt. Félelmetes mi?)

Kálmán és Tóni azonban nemcsak ezt kifogásolják, hanem azt is, hogy a SZEMA kipás felvonulást szervezett. Azért kipásat méghozzá, mert a rendőrök azt javasolták a kövekkel megzavart ünnepről távozó férfiaknak, hogy vegyék le a kipájukat, mert abban veszélyes Budapesten mutatkozni. Az incidens szerintük a magyar „balliberális” oldalnak úgy kellett, mint egy falat kenyér, hogy lehessen a fasiszta veszéllyel riogatni. Illetve hozzáteszik, hogy az ilyen viselkedés miatt lett nagy párt a Jobbikból. Azt is megjegyzik továbbá, hogy a tünetés szervezőinek célja korrupciós ügyeikről elterelni a figyelmet.

Nos, a szerzőket a tények nem zavarják gondolatmenetükben: vagyis, hogy 1. a SZEMA nem indul a választásokon, 2. a SZEMA-nak nincsenek korrupciós ügyei, 3. a SZEMA semmelyik másik pártnak nem kampányol. Ennyit tehát erről.

A legérdekesebb a cikkben persze az, ahogy megpróbálják bagatellizálni az eseményt olyan példákkal, hogy Fradi sálban is veszélyes néhol az utcán mutatkozni, vagy, hogy „a nem integrált” cigányok között is veszélyes mászkálni (ez különösen ízléses megjegyzés).

De miért írnak valakik nyilvánvaló hülyeségeket, hazugságokat, ráadásul ilyen rossz színvonalon? Mert hát jó propagandistaként teljesíteni kell a penzumot, sulykolni kell a Jobbik megerősödésével kapcsolatos Fideszes narratívát. E szerint a szélsőjobboldal megerősödéséért azok a felelősek, akik „mindenhol rasszizmust és antiszemitizmust kiáltanak”, és akik az antifasizmust politikai céljaikra felhasználják. Igen, mondják ezt akkor, amikor egy nyíltan rasszista, félkatonai szervezetet fenntartó párt Magyarország harmadik erejévé nőtte ki magát.

Kedves fiúk,

A baloldalon a szélsőjobboldalt valóban felhasználták politikai célokra. Fenyegetésre, illetve a szélsőjobboldal és a Fidesz összemosására (az MSZP pl. még ma is ebben utazik). Ez a valóság egyik szelete, de bontsuk ki a másikat is, bármilyen kellemetlen is az rátok nézve. Mert a valóság az, hogy a Fidesz is felhasználta a szélsőjobboldalt, és felhasználja ma is. Csak közben elszabadult a láncos kutya, és Magyarország harmadik pártja lett. Ideje lenne szembenézni azzal, hogy vajon miért lehet a Fideszt sikeresen összemosni még akár ma is a szélsőjobboldallal. Érdemes lenne szembenézni azzal, hogy a Fidesz mit tett a Jobbik megerősödéséért. Szembe kellene nézni azzal, hogy milyen szerepet játszott a Fidesz a náci eszmék honfitársaink százezrei előtti legitimálásában. Ideje lenne, ha a valaki a jobboldalon szóvá tenné, hogyan lehet Orbán Viktor kedvenc hetilapja az a Demokrata, amelyben a náci bűnöket relativizáló, antiszemita, eugenikai, nyíltan fajgyűlölő cikkek jelennek meg (az egyikből például megtudhattam, hogy fekete bőrű édesapám 200 ezer évvel van elmaradva a fehér embertől fejlettségben (sic!), a lap címlapján szokás szerint egy Fideszes politikus volt, ezúttal Kósa Lajos, interjút adott a lapnak). A Magyar Hírlapról, és az Echo TV-ről ne is beszéljünk (miért kell például Orbánnak Széles Gáborral együtt mutatkoznia?). Jó lenne, ha arra keresnétek egyszer választ, hogy mi keresnivalója van egy Bayer Zsoltnak az Európai Néppárt alelnökének pártjában. Jó lenne ezekről a jelenségekről jobboldali szerzőtől bátor írásokat olvasni.

Az intellektuális prostitúció rossz hatással van a szellemi teljesítményre, mint ahogy az a szóban forgó cikketekből is kiderül. Jó lenne észrevennetek végre, hogy semmiben sem különböztök az általatok megvetett, gúnyolt szoci bértollnokoktól, bérelemzőktől. Ugyanannak az éremnek vagytok a másik oldala.

A legjellemzőbb, hogy el sem bírjátok képzelni, hogy emberek pusztán jóérzésből, hazafiságból, szolidaritásból állnak ki egy megtámadott közösség mellett, hogy emögött semmilyen mögöttes politikai, gazdasági érdek, szándék nincsen. Kádár elvtárs rendkívül szomorú gyermekei vagytok ti is.

Judt egyik (egyébként nem túl eredeti) alaptézise, hogy a gazdasági, pénzügyi válság már elfeledettnek gondolt egzisztenciális félelmeket, az egzisztenciális bizonytalanság érzését váltotta ki a modern társadalmak széles rétegeiben, mindenekelőtt a középosztályban (s most hagyjuk ennek a kifejezésnek a változó szociológiai jelentését). A félelem pedig az az erő, amely a leginkább képes gyengíteni a liberális demokráciát. Leginkább azért, mert az elbizonytalanodás, a bizonytalanság érzése, a kollektív félelem megteremti az alapot a demagóg politikai magyarázatok és ideológiák számára. Ezek legfőbb tulajdonsága pedig az, hogy konkretizálják az általános, „tárgytalan” félelmet, ellenségképeket teremtenek, s ily módon megjelölik a bajok forrásának tartott, a „rendet veszélyeztető” csoportokat, jelenségeket, folyamatokat. Szinte már közhely arra utalni, hogy az utóbbi időben Magyarországon is végérvényesen eluralkodott a félelemkeltésnek ez a gyakorlata a politikai életben, elsősorban a Jobbik és a Fidesz, de bizonyos mértékig az MSZP választási kampányában is. A Magyarországot felvásárló zsidók, a korrupt, közpénzeket ellopó szocialisták, a hazai kisvállalkozásokat megfojtó multik, a nemzeti szuverenitást fenyegető EU, a cigányok és a „cigánybűnözés”, a „magyarellenesség” – hosszan lehetne sorolni azokat a toposzokat, amelyek erősítik a nacionalizmust, az idegen-, kapitalizmus-, és Európa-ellenességet, s olyan erős államot követelnek, amely végre majd rendet tesz, amely megszünteti a bizonytalanságot és a félelmet. Ma ezzel az ideológiával Magyarországon több százezer embert lehet megtéveszteni.

Éppen ezért nem árt a kiváló szociológust Zygmunt Baumant idézni, aki „Postmodernity and Its Discontents” c. (egyébként már 1997-ben megjelent!) könyvében arra figyelmeztet, hogy minden társadalmi rend megteremti a maga elképzeléseit azokkal a veszélyekkel kapcsolatban, amelyek önnön identitását fenyegetik. Ezek a víziók – folytatja Bauman − mindig a társadalom önképének a negatív előjelű lenyomatai, a társadalom saját, létezésével és eszközeivel – azzal a móddal, ahogyan él és fennmaradását biztosítja – kapcsolatos belső ambivalenciájának a kivetítése. Egy társadalom, amely saját rendjét illetően bizonytalan, egy ostromlott erőd mentalitását teremti meg; noha a falait fenyegető ellenség nem más, mint a mindennapi életét, „normalitását” átitató, saját, belső démonai, elnyomott, tudatalatti félelmei, amelyeket, hogy a mindennapi élet elviselhető maradjon, összeprésel és a mindennapi élet valóságából kiszorít, idegen testté formál, megragadható ellenséggé tesz, akit újra és újra meg lehet támadni, és le lehet győzni. Nehéz lenne meggyőzni engem, hogy nem ez az ideológia hatja át, határozza meg az említett pártok politikai tevékenységét.

De térjünk vissza egy pillanatra az erős állam mítoszához. Ez a kifejezés a mai politikai közbeszédben egyrészt azt jelenti, hogy az állam majd megvéd minket – a külföldiektől, akik nem fognak ebben az országban földet vásárolni, az EU-tól, a kapitalizmustól, a multiktól, a bűnözőktől, a cigányoktól, a korrupciótól, stb.. Másrészt pedig arra utal, hogy az állam helyreállítja a rendet, a kulturális értelemben vett „normalitást” – lesz erkölcs és hittan oktatás, az iskolákban buktatás, meg lesz mentve a házasság és a család becsületet, helyükre kerülnek a nemi szerepek, lesz „magyar minőség”, stb.. Az erős állam mítosza azt az illúziót kelti, hogy az állam olyan magas és erős falakat tudni húzni, amelynek a segítségével ezeken a falakon kívül tud tartani minden olyan hatást, folyamatot, amelyeket nem kívánatosnak tart, amelyektől meg akarja védeni a társadalmat. Ezzel egyidejűleg pedig behatol a mindennapi életbe, s bevezeti a „normalitás terrorját”, amelynek végül mindannyian az áldozatai leszünk. Az erős államnak ez a felfogása ugyanis elválaszthatatlan a „tekintélyelvű demokráciától”.

Ne legyenek illúzióink, ha mindez, vagy ennek csak egy része is, megvalósul, az a liberális demokrácia végét jelenti. Az erős állam hívei ugyanis nem értik, pontosabban: elutasítják azt, ami a demokrácia lényege, a sokféleséget. Nem akarják elfogadni, tudomásul venni, hogy a demokrácia eredendően plurális, s hogy a politika lényege, alapvető feladata, az eltérő érdekek összerendezése, egy olyan társadalom megteremtése, „amelyben minden ember élete egyformán fontos”, ahol mindenki „saját felfogása” szerint rendezheti be és élheti az életét, „amíg ezzel nem sérti meg más emberek jogát, hogy ők is a maguk módján alakítsák az életüket”, ahol mindenki vállalhatja önmagát.

Judtnak a szociáldemokrácia jelenéről és jövőjéről szóló töprengései a magyar választási kampány kontextusában arra mutatnak rá, hogy milyen végletesen kiszorult a hazai politika szótárából és kínálatából a liberális eszme, hogy mindent elborít a piros-fehér-zöld nemzeti maszlagja, meg az erővel (erőszakkal) megteremtendő biztonság ígérete. Így hát azt gondolom, itt az ideje, hogy kiálljunk a szabadság, a sokféleség, a pluralizmus, azaz a liberális társadalom eszméje mellett. Hogy megmutassuk, a legfőbb biztonságot a nyílt és nyitott, az emberi méltóság tiszteletén alapuló, egymás sorsáért felelősséget vállaló, liberális elveket követő társadalom jelenti.

Egy állam mozgásterének szűkülésével, szuverenitásának csökkenésével, az államra háruló feladatok egyedüli megoldásának kötelezettségével egyenes arányban csökken a felelősség is. Ezt én nem tartom problémának, sőt. Az uniós együttműködést ugyanis nem megszálló hadseregek, hanem a jól felfogott önérdek, semmivel sem helyettesíthető gazdasági előnyök, az egyes emberek számára még akár 30-40 éve is elképzelhetetlen távlatok „kényszerítik ki“. Elindult, egyre szorosabb, nem érdemes és igazából nem is lehet kiszállni (persze lehet, van alternatíva, mondjuk Fehérorország). Az uniós együttműködés garantálta jólét, biztonság, béke és gazdasági védelem okozta kisebb nemzeti szintű felelősség azonban látszólag, de csak látszólag paradox módon „nemzetközi“ vagyis uniós szinten nagyobb érettséggel, azaz felelősséggel kell párosuljon. Különben nem működik az egész.

Lehet tehát morogni az unióra, bűnbakknak kikiáltani Brüsszelt, ha közben az ember az Európai Tanácsban észnél van, és tudja, hol a helye. Rossz hír, de lehet iszonyú ostoba nacionalista, rasszista, idegengyűlölő baromságokat beszélni, lehet ilyen pártnak erős támogatottsága, sőt még kormányon is lehet (Szlovákia, Ausztria és Lengyelország vagy félig-meddig Dánia példája). De csak abban az esetben, ha az ilyen figurák nem kapnak lehetőséget arra, hogy beleköpjenek a közös levesbe. Ebben az esetben nem érdekel senkit, a többi tagállam vezetői udvariasan félrenéznek, végülis a legjobb családban is előfordul egy iszonyú kellemetlen, büdös, bunkó, cserébe hangos és agresszív nagybácsi (a feleségéről és gyerekeiről szó se essen). Lehet „böszmeségeket“ csinálni, lehetőségeken felül költekezni. El lehet kótyavetyélni a gazdagabb tagállamok nyújtotta támogatásokat értelmetlen körforgalmakra, negyven centis kilátókra, sőt, még pofátlanul el is lehet lopni egy vagy akár nagy részüket (ebben Bulgáriánál húzták meg a vonalat, szóval nálunk nincs gond a gyakorlattal). Istenem, mondják a többiek, mi sem tartjuk be mindig a szabályokat, ha éppen nem megy, és hát az ő dolguk – gondolják. Hosszú távon szinte elkerülhetetlen a fejlődés, még ha egyes tagállamok mindent meg is tesznek ellene. (Abba pedig nyugat-európai úriember/úrhölgy nem szól bele, hogy ezt egyes társadalmak miért tolerálják, miért termelik ki magukból, miért így működnek, miért jó nekik, hogy évtizedeket csúsznak, generációk élete nem lesz jobb. Kulturális külünbségek, mondják erre, és mosolyognak hozzá.)

Egy dolgot nem lehet. Folytatólagosan úgy viselkedni, mint Görögország. Érdemes erre odafigyelni. Az EU félrenézett, amikor kiderült, hogy Görögország egyszerűen hamisította az adatokat, hogy eurója lehessen (nálunk már résen voltak a trükközésnél). A görögök nagyon közel állnak hozzá, hogy megtapasztalják, milyen az, amikor nincs EU. Amikor – és beszéljünk világosan – Berlin azt mondja, nem. Mert mi volt a görög politikusok első gondolata, amikor az államcsőd fenyegetése nyilvánvalóvá és közvetlenné vált? Fizessen az EU, vagyis fizessen Berlin. Hírek szerint egyes lapok németellenes kampányokba kezdtek, amikor a németek ezt egyáltalán nem gondolták ilyen magától értetődőnek. Még a második világháború is szóba került. Fizessenek akkor azért – gondolták egyesek.

A németeket nem lehet smucigsággal vádolni az EU-val kapcslatban. A jelenlegi költségvetés is úgy jött össze, hogy a németek végül fizettek (mert senki nem volt hajlandó semmilyen közös kompromisszumra, hát fizetett Berlin). Németországnak nyilván megéri persze ez a projekt, hiszen valóban az egyetlen valódi európai gazdasági világhatalom. Nyilván nagyon sokat nyer az EU-n. Mint mindenki más. Senki sem tesz a másiknak szívességet azzal, hogy tagállam, és senkinek nem alamizsna, hogy tagállam lehet. Az EU még az utolsó utáni pillanatban is segít, ha van mögötte komolyan gondolt és vállalt, végrehajtott saját erőfeszítés is (a mi esetünk nagyjából ez lenne).

Tényleg nagy a tűréshatár. De van. A negy felelőtlenségben, szimbolikus politizálásban, stupid szlogenek szajkózása közben azért nem árt ezt a tényt néha felidézni.

Magyarországon évek óta folyik a terméketlen vita a szólásszabadság és a gyűlöletbeszéd körül. Így aligha véletlen, hogy ez alkalommal is megszólaltak a korlátlan szólásszabadság hívei, akik szerint a vélemények nyilvános közlésének jogát mindentől – tartalomtól, irányultságtól, minőségtől − függetlenül védeni kell. Ami egyrészt persze igaz, másrészt azonban nem lehet elfeledkezni arról, hogy a szólásszabadságot ebben az országban sokan csak arra használják, hogy mások emberi jogait, emberi méltóságát megsértsék – a holocaust tagadása ennek a gyakorlatnak az egyik legdurvább megnyilvánulása. Éppen ezért a holocausttagadás tiltásának semmi köze sincs a szólásszabadsághoz – ha a szólás szabadságát közösség fenntartó és teremtő diskurzusnak tartjuk. Hasonlóképpen álságosak azok a kifogások is, amelyek szerint a holocaust tagadásának büntethetősége nem fog gátat vetni a holocaust tagadásának. Persze, hogy nem − a lopás büntethetősége sem szüntette meg a tolvajlást. A büntetőjognak nincs más ténylegesen kitűzhető, elérhető célja, mint hogy világos, egyértelmű határvonalakat húzzon, egyértelművé tegye, melyek azok a magatartási formák, amelyeket a társadalom deviánsnak, és ezért büntetendőnek tart. Tudja, hogy nem képes megszüntetni a deviáns viselkedést, viszont bünteti azt. Nincs ez másképpen a jelen esetben sem – a holocaust tagadása veszélyes a társadalomra nézve, ezért büntetendő; kiirtani nem lehet, büntetni lehet. Pont, ennyire egyszerű ez.

Ezek mellett a kevés újdonsággal szolgáló érvek mellett a vitában pontosan nyomon követhetők a holocaust relativizálására tett kísérletek is. Vannak, akik szerint a holocaust tagadása generációs kérdés, polgárpukkasztás, akárcsak „hajdanán az egzotikus országok kommunista tömeggyilkosaiért való rajongás”. Ezt a véleményt nyugodtan besorolhatjuk az ízléstelen ostobaságok körébe. Minek nevezzem azonban azokat a felvetéseket, amelyek szerint csak akkor állíthatunk teljes bizonyossággal valamit, ha ismerjük a kritikát és az ellenvéleményeket is, ha ütköztetni lehet eltérő álláspontokat. Minek nevezzem azokat a véleményeket, amelyek szerint ez a törvény „tabuvá avatja egy történelmi kérdés további vizsgálatát és elemzését, esetleg újabb tények és összefüggések feltárását”. Tekintsem ostobaságnak, naivitásnak, vagy tudatos csúsztatásnak? Ki gondolhatja komolyan, hogy a holocaust tagadói a történelmi igazságot kívánják feltárni? Milyen, melyik igazságot? Ki gondolhatja komolyan, hogy nem tudjuk az igazságot erről a borzalomról? Persze, tudom, fölöslegesek az ilyen kérdések. Azt azonban lássuk világosan, ma Magyarországon a demokratikus nyilvánosság keretein belül is fel lehet vetni azt a politikailag és morálisan teljesen abszurd kérdést, mintha a holocaust tagadásának bármiféle köze is lenne bármiféle történelmi igazsághoz, s nem az antiszemitizmus, az aljas indulatok keltésének legnyilvánvalóbb megnyilvánulása lenne. S ez több, mint elgondolkoztató, ez a holocaust tagadásának a közvélekedésbe való beszivárgása.

Ugyanebbe a kategóriába sorolhatók azok a vélemények, amelyek szerint a holocaust ugyan „kirívó és figyelmeztető esemény”. (Erre a megfogalmazásra érdemes odafigyelni! Ez ma ebben az országban senkinek sem tűnik fel!), de mégsem lehet kiemelni más népirtások közül. Elsősorban azért nem, mert az méltánytalan „mások más okból elszenvedett megaláztatásaival, halálával, meghurcoltatásával szemben”. Ezeket a kijelentéseket hosszasan lehetne elemezni, de most csak arra hívom fel a figyelmet, hogy a holocaust tagadása itt is – mondjuk így – ott hagyta nyomait a közgondolkodásban. Hiszen a holocaust tagadóinak az egyik legfontosabb célja éppen az, hogy a zsidóság szisztematikus kiirtását, annak tervét a történelemben „szokásos” genocídiumok sorába illesszék be. Mintha nem lenne különbség, mintha a holocaust egyedi voltának, iszonyatának a kérdése csupán zsidó ármány lenne.

S ilyenkor, ebben a kontextusban jön a kommunizmus bűneinek, áldozatainak a felsorolása. Gyorsan szögezzük le, a történettudomány jól ismeri a politikai diktatúrák, a totalitarizmus különböző formáinak összehasonlító vizsgálatát. Össze lehet hasonlítani a náci Németországot és a sztálini Szovjetuniót, a latin-amerikai és a dél-európai katonai juntákat, a portugál, a spanyol és az olasz fasizmust, az ázsiai és az európai kommunista kísérleteket – ismerünk is számos példát. Épeszű ember nem vonja kétségbe a sztálini Szovjetunióban, Pol-Pot Kambodzsájában, vagy éppen a kulturális forradalom idején Kínában történt borzalmakat sem. S persze lehet „játszani” a számokkal is: a kommunista diktatúráknak, vagy a holocaustnak volt-e több áldozata – bár ez a játszadozás értelmetlen és morálisan is tarthatatlan. Csak jelen esetben nem erről, nem a fasizmus és a kommunizmus teoretikus, általános érvényű összehasonlításáról, hanem éppen ellenkezőleg konkrét történeti kontextusba ágyazott összevetéséről van szó. Ebben az összefüggésben pedig azt kell mondani, Magyarországon csak akkor lehet összehasonlítani, és azonos jellegű történelmi eseménynek tekinteni a holocaustot, illetve a kommunizmus áldozatait, ha e mögött sanda és aljas politikai szándékok húzódnak. Recsk, a kitelepítések, a koncepciós perek, a „csengőfrász”, az osztályalapú, politikai szándékú diszkrimináció nem hasonlítható össze a magyarországi holocausttal, amelynek során több százezer embert fajelméleti alapon deportáltak és borzalmas körülmények között elpusztítottak. Arról nem is szólva, hogy „a vörösterror áldozatainak meggyászolása semmit nem von le a barnaterror áldozatainak szenvedéséből”. Azt gondolni, hogy a holocaust, a „kodifikált holokauszt-história” a társadalom szélesebb köreit nem érinti , egyrészt durva csúsztatás, másrészt pedig annak beismerése, hogy milyen keveset tettünk, teszünk a holocaust „társadalmiasítása”, a nemzeti emlékezetbe való beillesztése mellett. S persze arról az „apróságról” se feledkezzünk meg, hogy a kommunizmus bűneit ebben az országban senki sem tagadja, nincs ma Magyarországon olyan politikai erő, amely a kommunizmus hagyományait próbálná meg instrumentalizálni, nincs kommunista veszély, viszont van náci veszély, durva gyűlöletkeltés, nincs kommunista veszély, de van náci veszély, és politikai erővé szerveződött antiszemitizmus. Itt tartunk 2010 tavaszán, néhány héttel a választások előtt.

Az ügy szálai akkor kezdtek kibontakozni, amikor a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) munkatársai első ízben tettek látogatást a Sajókazán tevékenykedő Dzsaj Bhím Közösség Segítő Kéz Asszonygyülekezetének összejövetelén. A gyermekek gyámságát vállaló nagymama, aki rendszeres résztvevője volt az asszonygyűléseknek, jogi segítségért fordult a TASZ munkatársaihoz.

Nagyítás

A vizsgálat során fény derült arra, hogy a szülők két kamasz gyermeke évek óta kerüli az iskolát. Az igazolatlan hiányzás folyamatosan halmozódott, a sorozatos hatósági és bírósági szankciók ellenére sem javult a helyzet, ezért a Miskolci Városi Bíróság ügyésze 2009. őszén letöltendő börtönbüntetésre ítélte mindkét szülőt. Mivel egy időben kellett volna börtönbe vonulniuk, a hat gyermek felügyeletét és gyámságát az anyai nagymama vállalta el. Közülük a legkisebb gyermek a 6 hónapos csecsemő testi-lelki fejlődése így is minden szempontból veszélybe került.

A TASZ ügyvédje kegyelmi kérvénnyel fordult a köztársasági elnökhöz. Ennek köszönhetően emberiességi szempontok alapján az anyának nem kellett anyatejes csecsemőjétől elszakadni és börtönbe vonulni.

Az ügy nagy sajtóvisszhangot kapott. A szociális szakemberek körében nagy felháborodást keltett. Jogosan fogalmazódott meg a kérdés, hogyan oldja meg ez az ítélet a két kamasz gyermek iskolakerülésének problémáját?

A család, de különösen a két iskolakerülő gyermek sorsa erőteljesen a figyelem középpontjába került. A Nappali Szociális Központ munkatársai, az iskola pedagógusai az eddiginél is fokozottabb figyelemmel fordultak feléjük.

Munkájukat segítette a Dzsaj Bhím Közösség Segítő Kéz Asszonygyülekezete azzal, hogy jelzőrendszert szervezett a Sólyom telepen élő tanköteles korú gyermekek iskolakerülésének visszaszorítására.

A helyi szociális háló hiányosságai

Sajókaza településen közel 1000 ember él mélyszegénységben, telepszerű lakókörnyezetben, ahol a gettósodás törvényszerű folyamat. Az igazolatlan iskolai hiányzás nem egyedi eset és csak egyetlen kiragadott példa a súlyos helyi társadalmi és szociális problémák sűrűjéből. Mindezek ellenére a helyi szociális hálóról köztudott, hogy a településen a gyermekjóléti feladatokat egyetlen főállású családgondozó látja el, aki a helyi feladatokon túl, még három környező településen is gondoz családokat. A helyi viszonyok ismeretében világos, hogy ez a szakember létszám csak „tűzoltó” munkára elegendő. A tűzoltó munka kilátástalansága és eredménytelensége hosszútávon lelki kiégéshez vezet, ezért gyakran cserélődik a feladatot ellátó szakemberek személye.

Annak ellenére, hogy a helyi általános iskola diákjainak kb. 80%-a halmozottan hátrányos helyzetű, nincs főállású szociális szakember az intézményben, a gyermek és ifjúságvédelmi feladatokat egy szaktanár végzi.

A szakemberhiány hátterében mindkét intézmény esetében finanszírozási gondok állnak.

A telepeken élő lakosság szociális problémáinak kezeléséhez égető szükség lenne rendszeres csoportos és közösségi szociális munkára. Ezt az utóbbi másfél évben a Dzsaj Bhím Közösség vállalta fel a lakosság kezdeményezésére. A közösség befogadó készségének köszönhetően alakult meg az öntevékeny Segítő Kéz Asszonygyülekezet, akik az ügy kapcsán úgy döntöttek önkéntes iskolai jelzőrendszert működtetnek.

Jelen helyzet

Az ügyben érintett család problémája sokkal összetettebb annál, hogy varázsütésre megoldódjon. A korábban felhalmozott hiányzások miatt még bírósági tárgyalás várható.

A gyermekjóléti szolgálaton belül januártól ismét új munkatárs kezeli az esetet. A családgondozás heti rendszerességet igényel, de már vannak eredmények.

A 13 éves lánygyermek, aki a legtöbb hiányzást halmozta fel a sorozatos évismétlések miatt jelenleg a 3. osztályban tanul. Túlkorossága miatt, óriási erőfeszítések árán sikerült elérni, hogy beüljön a harmadik osztályos kicsik közé. Előfordult, hogy bekísérték reggel az iskolába, de már becsengetés előtt elszökött és tanítási időben az utcákon kóborolt.

Az ő esetük nem egyedi probléma, a településen gyakori jelenség az iskolai hiányzás. Az általános iskola igazgatója szerint a köztársasági elnök kegyelme azt jelenti, hogy eggyel kevesebb eszköz van a kezében a mulasztások visszaszorítása terén.

A Segítő Kéz Asszonygyülekezet újraszerveződik és önállósodik. Érdekérvényesítő tevékenységüket a helyi vezetés nem nézte jó szemmel, a Dzsaj Bhím Közösség hatalmi harcaként értelmezte, ezért az asszonygyülekezet önálló egyesületként kíván működni a jövőben. Az iskolai jelzőrendszer működtetése során negatív tapasztalataik voltak, ezért átgondolják a további együttműködést ezen a területen. Jelenleg a jelzőrendszer működése szünetel.

Van–e megoldás?

Egyértelmű tapasztalat, hogy a pénzbírság és a börtönbüntetés veszélye eddig sem fékezte meg az iskolakerülést ott, ahol komplex, halmozott családi problémák állnak a háttérben. Ezek a szankciók csak még nagyobb nyomorba taszítják az érintett családokat.

Társadalmi szinten a szankciók megelőzése legyen az igazi cél!

Sokkal emberibb és célszerűbb megoldás lenne, a hatóságok, bíróságok, börtönök költségeit átcsoportosítani a megelőzés finanszírozására. A nehéz élethelyzetből adódó problémákat nem büntetni kellene, hanem emberi módon, szakszerűen kezelni.

Rugalmasabb iskolarendszer: a gyermek vagy szülő kérésére egy másik osztályközösség, vagy másik iskola megoldást hozhat egy-egy ilyen problémára.

Waldorf szemléletű pedagógiai intézményben elképzelhetetlen lenne, hogy egy diák ne vele azonos korú társakkal tanuljon egy osztályközösségben.

Amelyik településen tömegesen előforduló, súlyos szociális problémák vannak jelen, több anyagi erőforrásra, több (elhivatott és szakképzett) szociális szakemberre, sajátosan befogadó-elfogadó oktatási rendszerre és az öntevékeny csoportok kiemelt anyagi, erkölcsi támogatására lenne szükség.

Sajátos helyi jelenségekre sajátos megoldások szükségeltetnek. Település szinten az együttműködés és egymás erőfeszítésének megbecsülése elengedhetetlen ahhoz, hogy eredmények szülessenek. Ez nem anyagi kérdés, egyetlen lépésre lenne szükség egymás felé.

Mégis nehéz.

Forrás: Dalit.hu

Egy csak egy legény volt a gáton, aki még a nagy beszólogatónak is be mert szólni, imígyen: „Az a baj Tóta W. írásával, hogy a csávó nem aranypofa. Azon a videón, ahol a görög tengerparton üldögélve egy a tűző napon dolgozó munkást helótázik, cigányozik, üvölt neki, hogy dolgozzál baz’meg, vagy, amikor egy nyugdíjassal üvölt (hibásan) angolul, hogy dobja ki a szemetet (fák yú, áj kól dö polísz, hö-hö-hö), na, abból kirajzolódik előttünk az örök náci karaktere … egy frusztrált, félművelt, ostoba, bunkó, agresszív akarnok, aki azt hiszi, hogy neki születése jogán követelései állnak fenn a világgal szemben.”
Hát igen. A személyiség kitüremkedik még egy jópofának szánt, laza nyaralás közben is. Sőt! Éppen akkor. Az én kérdésem ezért aztán így szól: milyen gátlásokat szabadíthatott föl a távol-lét, az itt mindent szabad, hiszen nem ismer senki, most házon – és talán magamon – kívül vagyok élménye?
Hiszen ki ne emlékezne gyerekkorából! Hát nem szoktak kisfiúk ilyesmit csinálni? Kicsit buzulni, ahogy akkoriban mondtuk? És a férfiöltözők annyiszor megénekelt, legendásan oroszlánszagú légköre? Hányszor hallgattam kölyökként elhűlve a híres, nagy művészt a teniszöltözőben, amint hímtagjának lenyűgöző méreteiről tart szemléltető előadást, szájukat tátó sporttársainak? Ó, istenem, mennyi célzás, játékos ugratás, könnyed vicc és sikamlós poén! Mennyire természetes, és férfias mindez!
És bizonyára akadnak olyanok is, akik ilyenkor kissé megszédülnek. Talán több ez számukra, mint puszta játék, vagy mindennapos tréfa. Hitelen felgyorsul a pulzus, fokozódik az izgalom. És mindig vannak közöttük, akik ettől borzasztóan megijednek. Mert úgy érzik, veszélyes, ingoványos, tiltott területre tévedtek. Félelmetes érzés lehet elbizonytalanodni abban: ki is vagyok tulajdonképpen. A háttérben legtöbbször ott a merev, fegyelmezett légkörű, szigorú erkölcsű család, a naponta hangoztatott ítéletek és előítéletek, mögöttük félelmek és elfojtások, soha ki nem mondott, nyíltan be nem vallott, meg nem beszélt traumák.
Így születnek a homofóbok. A szorongó látenciájú szerencsétlenek, akiknek sokszor még lélegzetet venni is csak vigyázzállásban megy. Rettenetes, nyomasztó, magányos élmény ez. Szinte lehetetlen egymagunkban elviselni. Sokkal könnyebb együtt, meleg, bajtársias férfitársaságban. Egyenruhában, bakancsban, csizmában, vonulva keményen, harciasan, érezve, hogy mi együtt vagyunk, és együtt magabiztosak és erősek vagyunk, és ha meginognánk is, a sor, a csapat, a raj, a zászló, a parancs, az ellenség gyűlölete, a társak szeretete megtart, összetart bennünket. Együtt lélegzünk, és egyszerre dobban a lábunk. A torkunkból végre kiszakad a gombóc, és nagyot szól: pusztuljatok mind, ti, akik nyíltan mások vagytok, akiknek van erőtök, bátorságotok, férfiasságotok – vállalni önmagatokat!

Hiszen az eddig felsorolt erényeinél csak a kreativitása és a következetessége szembeötlőbb. Tudjuk, hogy újabb és újabb programokkal tud előállni, újabb és újabb remek ötletei vannak. Léptünk már 100-at, felolvasták már mind a 48 pontot, zászlóshajók hasították a vizet, menetelnek a lerongyolódott emberek a munkához vezető úton, az új tulajdonosok felelőssége napról napra nő, közben halkan mindenki megegyezik egymással. Ja, és volt egy konvergencia program is, ne feledjük el! S persze megállította a gyermekszegénységet, fészket rakhattak a szegények, radikálisan csökkent a szív- és érrendszeri betegek száma, az oktatás és az egészségügyi ellátás színvonala pedig elképesztő sebességgel emelkedik, a jog előtti egyenlőségen már nem is lehet javítani.

Egyáltalában nem értem, sem az embereket, sem az MSZP-t. Ennyi sok jó gondolat és cselekedet után hálátlanság nem örülni annak, hogy Ferenc megint megmondja nekünk a tutit.

Biztos megtudhatjuk majd, hogy fasiszta veszély fenyegeti az országot. Ami ellen ő nap mint nap fellépett!  Hogy veszélyben a demokrácia! Amit ő nap mint nap őrzött. Soha nem titkolt el semmit, az állam működése teljesen átlátható volt, mindig minden pályázat patyolat tiszta volt, az adófizető állampolgár nyugodtan alhatott, minden fillér jó helyre került, sehol egy korrupt politikus vagy köztisztviselő, a demokratikus intézmények a helyükön voltak és működtek, kiváltképp a rendőrség, a titkosszolgálat, no meg a bíróságok, a közigazgatási hivatalokról már nem is szólva. Soha nem történt alkotmányos mulasztás. Minden minisztere, ha véletlenül hibázott, azonnal és rögtön vállalta a felelősséget. Ebben maga Ferenc járt az élen, mutatta a jó példát. Évente legalább egyszer.

Feri, gyere, mesélj! Még egyszer, reméljük utoljára.

Ungár Klára

A következőt állítom: Mentelmi jog nélkül elképzelhetetlen a valós, tényleges képviseleti demokrácia (egy Lukasenko vagy Kádár féle népi demokrácia annál inkább).

Nem véletlenül van a képviselőknek mentelmi joguk mindenhol a világon, ahol demokrácia van. Ez nem valami úri huncutság. A mentelmi jog lényege, ugyanis, hogy a képviselőt (sőt a hivatalos képviselőjelöltet, vagyis a szavazás napjáig azt, aki a megfelelő számú ajánlást összegyűjötte , illetve a megválasztott, de mandátumát még nem igazolt képviselőjelöltet) ne lehessen abban egészen konkrétan megakadályozni, hogy eljusson az Országgyűlésbe. Ne lehessen letartóztatni arra a néhány órácskára, ne lehessen koholt vádakkal megfélemlíteni (jelölt esetében a választáson való indulástól eltéríteni). Egy egészen konkrét példa: rengeteg döntéshez nem kell minősített többség, elég a jelen lévő képviselők fele, kétharmada. Márpedig mentelmi jog nélkül könnyen lehetne a képviselőket akadályozni abban, hogy az Országgyűlésbe eljussanak.

Továbbá, a képviselő csakis lelkiismerete (frakciójának, pártjának jogi hatalma nincs felette, legfeljebb kiül a frakcióból, kilép a pártból, de úgy dönt, ahogy akar), meggyőződése vezetheti döntéseiben. Most képzeljük el azt, ha nincs mentelmi jog. Nem kell nagyon kreatívnak lenni ahhoz, hogy az ember kitaláljon néhány hatékony módszert arra, hogyan tudná a kormány a képviselőket jobb belátásra bírni, ha már szép szóval nem ment.

Az ilyen kérdéseket nem véletlenül nem bízza az Alkotmány a mindenkori kormány jóindulatára. Nem, a demokráciának igen szigorú közjogi feltételei vannak, amelyek a népszuverenitást megjelenítő törvényhozás szabadságát, valamint a különböző hatalmi ágak közötti kényes egyensúlyt biztosítják.

A mentelmi jog egyébként egyáltalán nem mentesít minden alól. Ha valaki ellen büntetőeljárás indult, még soha nem úszta meg a felelősségre vonást, mert országgyűlési képviselő volt. Az Országgyűlés pedig, az ügyészség kérésére „kiadhat” egy képviselőt bármilyen ügyben. Van arra is példa, hogy visszaéltek a mentelmi joggal, legutóbb, amikor Dávid Ibolyának és Herényi Károlynak nem kellett felelniük arra, hogyan is került hozzájuk az a titkosszolgálati módszerekkel felvett hangfelvétel, amivel az elnökasszony kihívóját, Almássy Kornélt sikerült visszaléptetni, majd a pártból is távozásra bírni. Az ilyen esetek, bár joggal felháborítóak, nem igazolják a mentelmi jog eltörtélését, azzal ugyanis a demokráciát számolnánk fel. Rendkívül kis számú visszaélés miatt tehát nem éri meg a népszuverenitást képviselő Országgyűlés működésének ellehetetlenítése. Vagy például Hagyó Miklós hiába trükközik, nem kerülheti el, hogy ha vádat emelnek ellene, bíróságon feleljen az ellene felhozott vádakra.

Ugyanígy, azért mert Vona Gábor jobb napjain butaságokat beszél, rosszabb napjain fröcsögve uszít, nem a szólásszabadságot kell megszüntetni. Azzal ugyanis szabadságunkat is felszámolnánk. Vona Gábor és pártja pedig, mint mindig, a mentelmi jog megszüntetésének javaslatával is erre utazik. Ne dőljünk be nekik.

Nem, sőt, mai formájukban a szakszervezetek éppen a munkavállaló hosszú távú érdekei ellen cselekszenek, átmeneti és látszólagos eredményeket kizárólag rövidtávon képesek nyújtani.

Egy kis történeti áttekintés

A 19. században az egy főre jutó átlagos jövedelemszint még a legfejlettebb országokban is olyan alacsony volt, hogy az alig fedezte az oktatás, az egészségügyi ellátás (már ahol volt ilyen) és a lakhatás költségeit. A munkaerő mobilitása a közlekedés fejletlensége miatt rendkívül alacsony volt, ráadásul az információs technológia elmaradottsága miatt a munkavállalók nem is voltak igazán tisztában azzal, milyen képességekre van szükség a jelen körülmények között, ill. hol kínálnak jobb munkalehetőségeket. Így pedig az össztársadalmi érdek azt kívánta, hogy egy-egy nagy nehezen megszületett munkahely minél tovább megmaradjon. A másik oldalon (a munkaerőkereslet oldalán) az alacsony szintű vezetés-szervezési ismeretek, a tőkehiány és a pénz- és tőkepiacok fejletlensége miatt szinte elérhetetlen méretgazdaságosság miatt a vállalati vezetők szinte kizárólag a munkaerőn tudtak költségeket csökkenteni. A munkakörök nagy része ráadásul alacsony hozzáadott értéket termelt, többségében gépek mellett végzett mechanikus tevékenységekből állt, a kieső munkaerőt pedig az óriási kínálat és az egyszerű betaníthatóság miatt könnyű volt pótolni. Ebben a feltételrendszerben teljesen logikus volt a szakszervezetek megjelenése, akik magasabb bérekért, csökkenő munkaidőért, a munkavállalók kollektív jogainak kiharcolásáért dolgoztak. Vajon a 21. században is léteznek még olyan kihívások és igazságtalanságok, amelyek miatt szükségünk van 19. századi szakszervezetekre?

Nagyítás

A fejlett országokban ma már az átlagos jövedelemszint nemhogy saját lakhatásunkat, de gyermekeink oktatását és egészségügyi ellátását is fedezi (nem feltétlenül a legmagasabb színvonalon, de fedezi) – márpedig Magyarország is minden kimutatás szerint a világ legfejlettebb 20%-ába tartozik. Az emberek többségének mobilitása előtt ma már bizonyos kulturális tényezőkön kívül nincs jelentős akadály – az infrastruktúra kiépült, a lakáspiac életben van, bár el kell ismerni, hogy a lakásbérlés feltételei továbbra sem a legkedvezőbbek. Az információs technológia fejlettsége teljesen megfelelő ahhoz, hogy rövid idő alatt felleljük a számunkra legmegfelelőbb munkahelyet, adott esetben pedig felismerjük kompetencia hiányainkat, amelyek pótlásával jelentősen magasabb életszínvonalra tehetünk szert. Ráadásul az információhoz való hozzáférés költsége ma már olyan alacsony, hogy többé nem úri vagy középosztálybeli kiváltság. A vezetés-szervezési irányzatok hatására ráadásul ma már az emberi erőforrás igazi kulcserőforrássá vált az iparágak nagy részében – a szolgáltató szektorban egyértelműen, a hagyományos termelő és feldolgozó iparban is egyre inkább. A munkakörök komplexitása miatt egyre képzettebb munkavállalókra van szükség a piacon, akiknek értelemszerűen javul az alkupozíciójuk a tulajdonosokkal és vezetőkkel szemben, hiszen pótlásuk többnyire nehézkes. Ha pedig mégis elbocsátásokra kerül sok, az átképzés költségei és terhei is összehasonlíthatatlanul kisebbek a jelenben, mint voltak 150-200 évvel ezelőtt. Természetesen a fenti körülmények csak elméletben állnak rendelkezésre a munkavállalóknak: egy budapestire jóval inkább teljesülnek e feltételek, mint egy szabolcsi vagy nógrádi álláskeresőre.

Milyen munkavállalói érdekképviseletre lenne szükség?

Európában a még nagy tömegeket foglalkoztató ipar korából megmaradt szakszervezetek éppenséggel a társadalmi mobilitás és szolidaritás gátjai váltak. Ezek az állami hatalomba, úgynevezett neokorporatív modellek szerint beemelt munkavállalói szervezetek mindenhol a rendszer létrehozásakor fennálló status quot jelenítik meg, így egyfajta „pillanatfelvételt“ védenek. Franciaországban, Olaszországban vagy e modell mintaországának számító Németországban ez a berendezkedés, a megfelelő politikai támogatás, társadalmi beidegződések segítségével sikeresen gátolja a munkaerőpiac felszabadítását. Így ezekben az országokban jóval nagyobb a munkanélküliség, mint Nagy Britanniában. Talán emlékszünk rá, hogy Franciaországban legutóbb akkor gyújtogattak a Sorbonne-on, tartottak tömegtüntetéseket, amikor lazítani akarták a pályakezdők esetén azokat a szabályokat, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy a munkahelyéről valakit elbocsássanak. Ezzel a szabályozással pont a hátrányos helyzetű, képzetlen, kisebbségi csoportokhoz tartozó fiatalok jártak volna jól, hiszen így nagyobb eséllyel kaptak volna munkát. De a szolidaritás nevében tomboló egyetemisták és szakszervezetek sikerrel akadályozták ezt meg.

Nagyítás

Nem a munkavállalói érdekvédelem ellen prédikálunk, hanem azt állítjuk, ma már másfajta munkavállalói érdekvédelemre lenne szükség. A munkavállalók és a munkaadók többségének érdekei ugyanis egybevágnak az úgynevezett gazdasági racionalitással, amit a „rugalmasság“ szó sűrű ismételgetésével szoktak közgazdászok kifejezni. A rugalmas munkaerőpiac kétségkívül azt is jelenti, hogy könnyű valakit elbocsátani, ellenben azt is jelenti, hogy könnyebb új munkahelyet is találni. Ráadásul a képzett és képzetlen munkavállalóknak is a rugalmasság lenne az érdekük a nagyobb verseny ellenére. Magyarországon szokás szerint felemás a helyzet. Az állami szférát, az állami tulajdonban lévő vállalatokat kivéve kellőképpen, sőt túl rugalmas a munkaerőpiac. A magánszférában ugyanis nem létezik munkavállalói érdekképviselet. A szolgáltató szektorban, ami a modern gazdaság egyik legfőbb motorja, ráadásul, ahol a legtöbb ember dolgozik, általános a munkavállalót a munkaadónak teljesen kiszolgáltató feketén foglalkoztatás és/vagy a „szürke“ minimálbérre bejelentés (amelynek egyik következménye, hogy már majdnem egy teljes generáció nyugdíja vált kétségessé).

Azt állítjuk tehát, hogy olyan munkavállalói érdekvédelemre van szükség, amely egy fejlett, rugalmas, dinamikus gazdaság előnyeit nem kizárólag a munkaadók számára biztosítja. Ehhez természetesen ki kellene fehéríteni hazánk gazdaságát, ami egyrészt megfelelő adó- és járulékterheket (mert ma a tiszta működés sok esetben a csőddel lenne egyenlő) és megfelelő ellenőrzést jelent. Ebben például nagy szerepe lehetne a munkavállalói érdekvédelemnek, amely biztosíthatná a megfelelő jogi, szervezeti és anyagi hátteret az igazukat kereső munkavállalóknak. Ehhez természetesen szükség lenne arra is, hogy hazánkban ne évek, hanem hónapok alatt szülessen jogerős ítélet egy munkaügyi perben. Az évekig tartó pereskedés ugyanis egyértelműen lehetetlenné teszi a bérből és fizetésből élő, azaz vagyonnal nem rendelkező többség számára az érdekérvényesítést. Egy valódi szakszervezeti mozgalom egyik fő követelése például ennek az áldatlan állapotnak a megváltoztatása lenne. Egy modern érdekszervezet segítséget nyújthatna a munkavállalóknak a munkaerőpiaci információk megszerzésében is.

Világ proletárjai, tehát továbbra is egyesüljetek! Csak ne a Gaskó István képviselte modell alapján, mert azon csak veszíthetünk.

Zlatan és Labanino Rafael

Nagyítás

„a pártok nem egymástól, hanem a választóktól kapják a szavazatot”  – Guido Westerwelle

Szeretném leszögezni, hogy semmi kifogásolnivalót nem látok abban, hogy pártok választási együttműködést kötnek egymással, összeolvadnak, „profilt“ váltanak, satöbbi. Vannak olyan helyzetek, amelyek megkívánják az ilyen manővereket. A társadalom, a politikáról nem is beszélve, dinamikusan változik, folyamatosan új problémák merülnek fel, és erre a politikának is reagálnia kell. Szabó Márton egy könyvében úgy jellemzi a politikát, mint egy házat, ahol állandó a rendetlenség, mert folyamatosan a rendrakás igényével raknak rendet. A politikai szereplők tehát legjobb tudásuk szerint, az őket hagyományosan támogató szavazói csoportok, érdekcsoportok, illetve saját választási érdekeiknek megfelelően – például újabb csoportok megnyerése – próbálják összeegyeztetni a társadalomban felmerülő egyenként általában mind-mind jogos, de egymást kizáró igényeket. És természetesen az egész nem ennyire steril, hiszen a pártoknak is megvan a maguk hagyománya, ideológiája, amely a politikai cselekvés előfeltétele. Arról már nem is beszélve, hogy a pártok emberekből állnak, ami annyi egyéni ambíciót, személyes ellentétet, barátságot, haragot, tehetséget, tehetségtelenséget jelent, amennyi tagja egy pártnak van (és az egyes pártok vezetői között fennálló személyes ellentétek akár irracionális döntéseket is eredményezhetnek).

Az MDF különböző manőverei mögött azonban már régen nem vagyok képes semmilyen mögöttes tartalmat felfedezni. Az MDF annak a politológiai iskolának lett a kísérleti terepe, amely a politikát leginkább egy sakkjátszmának vagy valamilyen számítógépes stratégiai játéknak fogja fel. Ebben a világban a pártok egyetlen kizárólagos célja a szavazókért, így a hatalomért folytatott verseny. Fontos, hogy náluk ez egy egy önmagáért való küzdelem. Azt, hogy egy párt mit képvisel, milyen ügyeket és hogyan vállal fel, közelít meg, kizárólag úgy vizsgálják, hogy azzal a párt mely szavazói csoportoknak kíván megfelelni és ezt sikeresen, illetve sikertelenül teszi-e.

Ez a világ rendkívül amorális. Egyes eszméket, adott esetben az ország életét, egyes társadalmi csoportok kilátásait komolyan befolyásoló döntéseket (legyenek azok kormányzati döntések vagy egy adott ügyben egy párt által kialakított és képviselt álláspont), egy párt viselkedését, kezdeményezéseit is kizárólag ezen a szemüvegen keresztül szemlélik. Mintha cégek üzletpolitikai és marketing stratégiájáról lenne szó, azzal a különbséggel, hogy a döntések itt szavazói piacok megtartásáról, illetve megszerzéséről szólnak. Semmi másról. Természetesen ennek a nézőpontnak megvan a maga helye és szerepe, de kizárólagossá tétele súlyos következményekkel jár.

Nem valamiféle modern machiavellizmussal állunk szemben. Méltatlanul hírhedt szerzőnk ugyanis amellett, hogy egy zseni volt, nem volt sem amorális, sem szűklátókörű. Értette és hihetetlen pontossággal írta le kora világát, társdalmait, politikai rendszereit, amelyek tudományos igényű, a mai napig érvényes összehasonlító elemzésére is képes volt. Az itt tárgyalt iskolát képviselők azonban képtelenek az őket körülvevő világ megismerésére, hiszen annak csak egy rendkívül szűk keresztmetszetét látják. A nyers hatalmi logikán kívül kizárnak bármilyen más megfontolást az egyes politikai-társadalmi események, döntések, egyes emberi megfontolások mögött. Olyanok, mint a vulgármarxisták, akik minden mögött valami közvetlen anyagi érdeket vélnek felfedezni. Tanácsadóként, politikusként is csak a nyers „hatalom-piaci“ logika mentén képesek működni, minden lépésüket így tervezik meg. Márpedig legalább akkora hiba ezt a logikát kizárólagossá tenni gondolkodásunkban, mintha bármilyen okból lemondanánk ennek vizsgálatáról. Néhány sorral feljebb ezt a világot, világképet amorálisnak neveztem, de hozzá kell tennem, hogy abszurd, sőt groteszk is.

(Arról már nem is beszélve, hogy a piacokon sem így működik a dolog. Egy „brand“-et kiválóan tönkre lehet tenni amorális és követhetetlen vállalati viselkedéssel.)

Az MDF e logika alapján működik. A pártot irányító politikusok és tanácsadók politikai vállalkozókká váltak. Az MDF brand bejáratott és ismert, egyszerűbb volt átvenni, mint egy zöldmezős beruházással valami újat létrehozni. Az egész persze egy kis jobboldali párt Fidesszel szembeni szabadságharcával kezdődött, mostanra azonban a helyzet teljesen elfajult. Az MDF vezetői szinte bármire hajlandók egzisztenciájuk és politikai befolyásuk megőrzése érdekében. Már 2006-ban is szó szerint helyeket és szavazatokat vásárolhatott pártjukban egy legalábbis gyanús, az MSZP-ből ügyei miatt eltávolított Schmuck Andor vezette érdekcsoport. Politikájukban is össze-vissza ugráltak ügyről-ügyre, keresték a politikai piacon a rést. Sokszor tesztelgetik, hogy mi lenne a nyerő húzás. Jelent meg Népszabadság cikk nem is olyan rég, ahol a Fidesszel kötendő szövetséget dobták be, majd mivel ennek nem volt kedvező visszhangja, Dávid Ibolya gyorsan Kuncze Gáborral mutatta be Debreczeni József új, Orbánt valóságos Belzebubként bemutató könyvét. A Jobbikkal és a szegényellenes populizmussal még érdekesebben alakult a párt viszonya. Szóvivőjük szintén egy Népszabadság publicisztikában nemes egyszerűséggel nácinak minősítette a Jobbikot. Néhány hét múlva Bokros Lajos nemzetellenesnek nevezte a szélsőjobboldali párt politikáját, és vitára hívta ki Vona Gábort. Úgy két hétre rá azonban, az MDF felkarolta az egyre komolyabb bűncselekményekkel vádolt monoki polgármester, Szepessy Zsolt szociális kártya ötletét. Bejelentették, az MDF népi kezdeményezésre vinné a kártya országos bevezetésének javaslatát. Ezzel párhuzamosan Bokros Lajos egy interjúban már demokratikus pártnak nevezte a Jobbikot. És megvizsgálhatnánk még a reformok iránti elkötelezettség és az MDF tavalyelőtti „szociális“ népszavazáson tanúsított viselkedését, a hangoztatott ellenzékiség és a kormányt támogató szavazatok viszonyát.

A legutóbbi hírek szerint az SZDSZ-t vezetői, jobban mondva egyes még a párt mögött álló mágnások, értékesítették az MDF-nek néhány vezető politikus túléléséért, illetve fővárosi önkormányzati pozícióikért cserébe. A barter végső sikere egyelőre legalábbis kétséges, mivel a két párt támogatottsága együtt sem tartózkodik a mérhető tartományban. Nagyon jól példázza azonban a politikának azt a megközelítését, ami az MDF vezetőit, tanácsadóit, és úgy tűnik az SZDSZ új vezetőit is jellemzi. Az MDF-nek az SZDSZ szavazói kellenek. Az SZDSZ vezetői pedig úgy gondolják, hogy szerintük jelentős fővárosi szavazótáborukat és állítólagos vidéki szervezeti hálójukat értékesíteni tudják (mivel az MDF-et Dávid Ibolyáék a nagy manőverezés közben ugye teljesen szétverték). Az utóbbihoz nincs hozzáfűznivalóm, az előbbihez, a fővárosi szavazótáborral való sefteléshez azonban annyit megjegyeznék, hogy ez nem így megy. Június 7-én bebizonyosodott, hogy hazánk minden ellenkező jel ellenére nem egy következmények nélküli ország, úgy vélem, ez idén tavasszal ismét be fog bizonyosodni, méghozzá többszörösen.

Mert ugyan mi köze van a választóknak saját egzisztenciális és politikai túlélésükön kívül semmit sem képviselő politikusokhoz, és egyes mögöttük álló, befolyásukat féltő milliárdosokhoz? Semmi. Pestiesen szólva, ez egyéni szociális probléma. Úgy is kell kezelni.

(A bejegyzés megírása után érkezett a hír, hogy az MDF még Kapolyival és „szociáldemokratáival”, illetve egy számomra teljesen ismeretlen „kisgazda” tömörüléssel is tárgyal.)

A december közepi beszámolók még a kiegyensúlyozottság jegyében születtek, így megtudhattuk, hogy december 17-re elkészültek a releváns szakvélemények valamint azt is, hogy a gyanúsítottak egyike sem beszámíthatatlan – eközben az ügyvédeket is megszólaltatta a napilap, akik a rendőrségi tájékoztatás hiánya miatt panaszt tettek. A karácsonyt megelőző néhány napban pedig már a szakvélemények konkrétumaival is megismerkedhettünk: a kilenc vizsgált helyszínből négy helyen követtek el emberölést: Kislétán és Tiszalökön egy-egy, míg Nagycsécsen és Tatárszentgyörgyön két-két roma ember esett áldozatul a gyilkosoknak. Ekkor azonban már a tájékoztatás nézőpontja erős fordulatot vett: ahogy a későbbi cikkekben is látni fogjuk, a beszámolók címei általában a feltételezett gyilkosok vagy ügyvédeik álláspontjainak kivonatát tartalmazzák (pl.: „Azonosított ujjlenyomat – Cs. István ott sem volt a romagyilkosságoknál?” vagy „Romagyilkosságok – igazságot akart osztani a halálbrigád”), míg maguk az írások a gyanúsítottak kijelentéseinek kritikátlan közlésével indulnak, a rendőrségi álláspont (adott esetben maguk a tények) pedig maximum a szövegek végén vagy egyáltalán nem kapnak helyet. Cs. Istvánt például látatlanban felmenti az újságcikk a gyilkosságokban való részvétel alól (ezt a fajta hozzáállást ne tévesszük össze az ártatlanság vélelmével) pusztán az alapján, hogy tőle származó DNS-, ujjlenyomat- vagy lábnyommintákat nem tartalmaz a szakvélemény – miközben a gyanúsítás szerint Cs. mindössze Tiszalökön volt jelen, akkor is autót vezetett. Így persze már világos az olvasónak: mivel a kocsiból nézte végig a kivégzést, így nem is lehet bűnös.

Kirívó példája a hamis tényeken alapuló összeesküvés-elméletek sulykolásának a K. Istvánnal (K. Árpád, az elsőszámú gyanúsított öccse) készített interjú. Persze interjúnak nehezen lehet nevezni egy olyan műfajt, amelyben a kérdező nem reagál arra a kijelentésre, miszerint „egyes helyszíneken jártam, és megpróbáltam a lakosság figyelmét a hazánkban dúló súlyos társadalmi problémákra”. Eközben K. Istvánról tudjuk, hogy a kilenc helyszínből nyolc helyen DNS-ének nyomaira bukkantak, az összes gyilkos fegyveren (egy egycsövű, két kétcsövű sörétes és egy golyós puskán) pedig rajta volt az ujjlenyomata. A riporter kérdései eközben nem a lényeget feszegetik, a többi gyanúsítotthoz való viszonyán kívül a gyilkosságokkal kapcsolatban nem hangoznak el kérdések. Ehelyett inkább a következő kérdés-felelet párost idézzük, amelyhez ugyancsak nem érdemes kommentárt fűzni:

Ripoter: Cs. István gyanúsított cellájába, vélhetően megtörés céljából, egy roma férfit zártak. Önnel mi a helyzet?

K. István: Egy időben én is kaptam egy roma cellatársat. Két napig egyikünk sem aludt. A körülményekre nem panaszkodom, de természetesen én sem szeretek börtönben ülni.

Az egyik utolsó kérdés pedig az esetleges titkosszolgálati támogatásra vonatkozott, amire természetesen K. István nem válaszolhatott – a megválaszolhatatlan kérdés saját véleményünk bemutatásának egyik ősi eszköze, itt is „ügyesen” használta a riporter. A további cikkek ugyancsak érdekes módszerhez folyamodnak: a banda előéletét a gyanúsítottak és közeli ismerőseik megszólaltatásával kívánják feltárni, miközben az oknyomozáshoz semmilyen egyéb módszert (helyszíni szemle, nem közeli ismerősök megszólaltatása, internetes és egyéb források elemzése) nem használ a napilap – így a Véres Kard nevű szervezetből jókedélyű baráti társaság, a Perényi I. nevű szórakozóhelyből (itt találták meg a fegyvereket, itt történt a csoportos letartóztatás, itt dolgoztak együtt a gyanúsítottak) pedig romák és nem romák közös vigadója lett.

A riportsorozat igazi mélypontja azonban (remélhetőleg) a január 13-án megjelent rövid összefoglaló volt. Ebben egy „neve elhallgatását kérő informátor” felvázolja a helyszínválasztások szempontjait, melyek között az Echo TV sztárjának számító Pölöskei család elzavarása, egy szociális segélyből élő, és állítólag gyermekét az éhhalálba küldő roma férfi és a K. Istvánt megkéselő cigány férfi szerepelt. A cikk szerint a „figyelemfelkeltő akciónak szánt” gyilkosságsorozat során a „halálbrigád” tagjai „nem válogattak az eszközökben” – tehát ezen túl eszköznek számít hat ember levadászása, soha be nem gyógyuló lelki sebek okozása gyerekekben (Tímea kiváló interjúja a Szólás szabadságában), és egy egész népcsoport megfélemlítése.

Reméljük, hogy a cikkeket átfutók maguk is úgy fogják gondolni, hogy az igazi figyelemfelkeltő akció a jobboldali média és a jobboldali közösség viszonya a cigánygyilkosságokhoz. Ideje lenne észrevenni, hogy a sokszor felületes és egyoldalú tájékoztatás súlyos attitűdváltozásokat okozhat az olvasókban, és esetleg némi szimpátiát is ébreszthet a feltételezett elkövetők iránt. A jobboldali média sajnos tudatosnak tűnő, egyoldalú riportsorozatával szemben pedig nem áll semmi. A rendőrség elégtelenül kommunikál, a kormányzat pedig nem foglalkozik aktívan az ügy nemzetbiztonsági, társadalmi és kommunikációs vonzataival, a balliberális sajtó is kezd elfelejtkezni az ügyről.

2008 és 2009 folyamán bőrszíne (azaz származása) alapján kellett hat embernek, köztük egy hatéves kisfiúnak, meghalnia a Magyar Köztársaságban. Ennél már csak az a szörnyűbb, hogy a tények, az események súlya kezd a feledés kártékony homályába veszni. Ezt nem hagyhatjuk!

A merényletkísérlet tehát nagyban hasonlít az általunk már korábban elemzett magyarországi sorozatgyilkosság nemzetbiztonsági kudarcához: a hírszerzésnek külső és belső információk alapján azonnali cselekednie kellett volna, ám a szövevényes szervezeti háló túlságosan is megszűrte a figyelmeztetéseket, a felelős vezetők pedig felelőtlen és szakmailag hibás döntést hozva újabb repülőgép-merényletre adtak lehetőséget egy terroristának – Magyarországon pedig hat ember halálába került a szolgálatok cselekvésképtelensége.

Úgy tűnik, hogy Amerikában, a szeptember 11-i katasztrófa ellenére sem javult érdemben a nemzetbiztonsági szolgálatok eredményessége, miközben a külföldről is jelentkező fenyegetések a magyarországi szolgálatokkal nem összemérhető erőforrásokat kötnek le az USA-ban. Ami azonban jelentős különbség a két ország között, az a merényletkísérlet kormányzati fogadtatása és kommunikációja. Egyfelől a belbiztonságért felelős miniszter (secretary of homeland security) a lakosság megnyugtatása érdekében kijelentette, hogy a „rendszer működik”, hiszen a belbiztonságiak hatékonyan akadályozták meg a robbanószerkezet működésbe hozását. Másfelől Barack Obama amerikai elnök két esetben is beszédet mondott az ügyben, megígérve azt, hogy mind a rendszerszintű hibákat, mind pedig a személyi felelősöket felkutatják, az utóbbi időkben rendkívül sok külföldi kritikát kapó CIA (gondoljunk csak az újabb felfedett titkos börtönre a Baltikumban) tehát újabb átvilágításra számíthat. Obama, a korábbi kijelentéseit megalapozandó, szokásos év végi elnöki szabadságába is négy napos tájékozódási időszakot iktatva, december 29-én kedden újabb sajtótájékoztatón erősítette meg rendszer-átvilágítási szándékát, és újabb érdemi információkkal látta el a sajtót az üggyel kapcsolatban. Az elnök felvázolta az édesapától és a jemeni külső hírszerzéstől származó információk útját, majd felrajzolta azt az útvonalat is, amelyen haladva az információknak találkozniuk kellett volna, megakadályozva ezzel a nigériai fiatal repülőgépre jutását. Szakértől óriási hibának minősítik azt, hogy bár Abdulmutallab felkerült a terrorgyanús személyes 550 ezres listájára, neve nem szerepelt sem a repülési tilalom alatt álló 4 ezer, sem pedig a részletes átvizsgálást igénylő további 14 ezer személy listáján.

Magyarországon a nemzetbiztonsági bizottság jelentése, a szolgálatok által végzett belső átvilágítás (még Ficsor Ádám minisztersége alatt) és a kis adagokban folyamatosan felszínre kerülő újabb kudarcok sem váltottak ki jelentősebb kormányzati akciókat, megszólalásokat. A korlátozott mandátumú Bajnai-kormány (mely sajnálatos módon e korlátozott mandátum alól egy pillanatra sem kíván kilépni) eddig nem volt képes érdemi válasszal előállni arra a kérdésre, hogyan is folytatódhat a szolgálatoknál a korábbi ügymenet úgy, hogy mindössze a felelős miniszter és a főigazgató leváltására került sor, további belső szervezeti átalakítás és személyi felelősségvonás eddig nem merült fel. Márpedig ahogy múlik az idő, és ahogy egyre többször mártírszerepben tetszeleghetnek a feltételezett gyilkosok, úgy halványul el a köztudatban az a tény, hogy az előre eltervezett, félprofi módon végrehajtott rasszista gyilkosságok gyakorlatilag bármikor megismétlődhetnek, ha a szolgálatokon múlik a dolog. (A gyilkosok szerepéről lásd a Magyar Nemzet mai cikkéről készült összefoglalót, melyben külön figyelmet érdemel a riporter politikai megrendelést firtató kérdése, valamint a Magyar Nemzet korábbi cikke is minimum „érdekes”, amelyben a gyanúsítottat pátyolgatják azért, hogy két napig egy „cigány bűnözőt”(!) kellett elviselnie saját kis cellájában.)

Persze nagyon is jól tudjuk, hogy Amerikától mindig volt és lesz is mit tanulni. Kár, hogy ezen a területen is ekkora a lemaradásunk.

Sólyom László két területen, a gazdasági mozgástér beszűkülésében és a szélsőjobboldal előretörésében látja azt a két kulcsmozzanatot, amelynek megálljt parancsolt volna egy előrehozott választás. Érdekes és vitatható álláspont azonban, hogy egy esetleges tavaszi országgyűlési választás biztosabb és legitimebb parlamenti többséget és kormányzatot teremtett volna a jelenleginél: pusztán aktuális közvélemény-kutatási adatokból kiindulva ezt a következtetést levonni nagy tévedés.

Kétségtelen azonban, hogy a gazdaság és a költségvetési politika számára a nemzetközi (IMF, EU, IBRD) hitelcsomaggal kapcsolatos szerződések megkötése (2008. október 27.) és Bajnai Gordon kormányfővé való kinevezése (2009. április 14.) között eltelt időszak semmittevéssel telt. A Gyurcsány-kormány utolsó költségvetése már a megszavazása napján teljesíthetetlen volt (a közszférában dolgozók utólagos bérkompenzációja szembement az IMF-hitel feltételeivel), a forint a valutaválság első jeleit mutatta a regionális valutáknál szignifikánsan erősebb árfolyam-zuhanásával, az alapkamat pedig a pénzügyi rendszer stabilitása érdekében olyan magas szintre került, hogy az már önmagában is recessziót idézett volna elő a forinthitelek irreális ára miatt. Említett időszakban gyakorlatilag rendhagyó kampány folyt, amely a Gyurcsány-kormány túléléséért vívott kommunikációs harcában, érdemi intézkedések hiányában és a gazdasági intézményrendszer megbénulásában öltött testet. Magyarország mégis túlélte ezt a rendkívül válságos néhány hónapot, kihúzva a talajt a balliberális oldal „ideológusai” alól, akik szerint egy előrehozott választással járó kampányidőszak a világgazdasági válság kellős közepén romba dönthette volna az országot. A magyar gazdaság, súlyos árat fizetve ugyan, de talpon maradt egy kvázi ügyvezető kormányzás kellős közepén is.

A gazdaság szempontjából azonban már 2008 márciusában, a szociálisnak csúfolt népszavazás után jót tett volna egy kormányváltással járó irányváltás – a bársonyos reformkorszak adta meg ugyanis a kegyelemdöfést az elavult struktúráival és intézményrendszerével a válság begyűrűzéséig elevickélő Magyarországnak. Sólyom László tehát nem jól közelíti meg a kérdést: nem 2009 tavaszán, hanem már jó egy évvel korábban szükség lett volna a gazdaság szemszögéből egy radikális irányváltásra, amely felkészültebbé tette volna az országot a külső sokkok ellen. Eközben igaz a köztársasági elnök megállapítása, miszerint a jelenlegi parlamenti többség már nem képes stratégiai időtávban gondolkodni, így pedig a hosszú távú kibontakozást megalapozó lépések elmaradtak – más kérdés, hogy a közösségi közlekedésben, a költségvetési fegyelemben és transzparenciában valamint az költségvetés bevételi és kiadási oldalán is történtek olyan lépések, melyek megalapozhatnak jövőbeli szerkezeti reformokat. Összességében pedig visszás számon kérni az intézményi átalakítások hiányát azoktól a kormányzatoktól, amelyeknek sem elvi, sem szakértői szintű támogatást nem adott a köztársasági elnök a ciklus eleji reformkezdemények idején.

A társadalom szempontjából az előrehozott választás, bizonyos kockázatok mellett, valóban hasznos lehetett volna. Ez még akkor is így van, ha a minden bizonnyal hatalomra jutó Fideszt, ahogy már korábban is kifejtettük, hatalmas felelősség terheli a közállapotok romlásáért agresszív retorikája, a szélsőségeseknek szabad kezet adó médiabirodalma és a szélsőjobboldali szavazatok görcsös akarása miatt. A Jobbik megerősödése a rossz kormányzás, a társadalmi feszültségek felületi kezelésének valamint az antifasiszta mozgalmak és retorika hiteltelenségének egyenes következménye. Ahogy a sajóbábonyi eset is mutatja, a Bajnai-kormány elkötelezettsége a szélsőséges provokációk megakadályozására ugyan dicséretes, ám korlátozott mandátuma és a mögötte álló parlamenti többség rövidtávú gondolkodásmódja miatt mégsem képes a hatékony cselekvésre. Bár az utóbbi időben egyre inkább kialakulni látszik egy egészséges „demokratikus pártok – Jobbik” törésvonal, ennek alapfeltétele az, hogy a balliberális oldal ellenség helyett ellenfelet lásson a mérsékelt jobboldalban (e témában pedig partnert), miközben a Fidesz kormányra kerülése esetén jóval nagyobb nyomással szembesülne a szélsőséges retorikához és eszmékhez fűződő alsó- és középszintű (vö. Molnár Oszkár) viszonya miatt. Ugyanakkor a rendőrséggel szembeni elvárások tisztázását, a bírósági működés minőségének javítását és a társadalmi feszültségeket érdemben csillapító szociálpolitikai és oktatási reformokat már csak egy új kormánytól várhatjuk.

Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy ma már az események ismeretében tudjuk megítélni, jó lett volna-e Magyarországnak a tavaszi előrehozott választás. Arra jutottunk, hogy bár jelentős kockázatok és előre nem jósolható váratlan kudarcok esélye mellett is, de elsősorban a Gyurcsány-kormány utolsó événél, stratégiai szemszögből pedig a Bajnai-kormány működésénél is tisztább helyzetet teremtett volna az előrehozott választás.

Az interjúban a holokauszt különlegességéről, az erőszak és a gyűlölet megállíthatatlan terjedéséről, az öngyilkos merényletek beteg és perverz logikájáról értekezik Wiesel, aki a jelen legfontosabb kérdésének a "miért"-et tartja. Miért terjed megállíthatatlanul az erőszak és a gyűlölet, miközben alig 60 éve annak, hogy az egész emberiség megszenvedte a világégés borzasztó következményeit? Miért lehetséges az, hogy a közbeszédet eluralták az indulatok és az agresszivitás? Miért kell Izraelnek még mindig a puszta fennmaradásáért küzdenie, miközben Ahmedinadzsád elnök személyében és az iráni atomprogram előrehaladottságában talán történetének legnagyobb fenyegetésével kell szembenéznie? Miért kell ugyanazokkal a politikai és társadalmi folyamatokkal szembesülnünk, melyek a 20. század közepén a második világháborúhoz és példátlan népirtásokhoz vezettek? Elie Wiesel és az a néhány szerencsés barátja, akik túlélték Auschwitz borzalmait, nem gondolták volna 1946-ban, amikor az Egyesült Államokban először tanácskoztak hosszabban, hogy évtizedek múltán ugyanazok a problémák fogják meghatározni a világpolitikát. A következőkben kísérletet teszünk arra, hogy Magyarország példáján keresztül megválaszoljuk Elie Wiesel fájdalmas, ugyanakkor kifejezetten aktuális kérdéseit.

Magyarországon a közbeszédet soha nem látott mértékben uralta el a gyűlölet és az agresszivitás, melynek lenyomatát jó ideje a mindennapi életben is érezhetjük, közlekedési kultúránk állapotától kezdve, a személyes konfliktusok kezeléséig bezárólag. E folyamatért az a politikai kultúrálatlanság az elsőszámú felelős, amely legitimálta a "szekértábor-logikát", az ellenfél ellenséggé változtatását, a lövészárokharcokra emlékeztető közpolitikai állapotokat, amely semmilyen kérdésben nem engedi a kooperációt, és kompromisszumok helyett a maximális önérdekérvényesítést helyezi előtérbe. Évek, sőt talán egy évtized óta nem találunk olyan jelentős ügyet a magyar politikában, melyet pártokon átívelő egyetértés övezett volna, és amelyre így hosszú távú, kiszámítható megoldás született. A társadalom számára ismeretlenek azok a kooperációs modellek, amelyek segíthetnének a konszenzusos, ezáltal a közjót szolgáló megállapodások megkötésében; helyettük annál inkább ismeri a magyar társadalom azokat az agresszív érdekérvényesítő módszereket, amelyek változatos módon adnak alkalmat az egyéni jólét biztosítására, a közjóval mit sem törődve. Látnunk kell, hogy a politikai elit által közvetített viselkedési minták a gyűlöletbeszéd és az agresszivitás terjedését segítették elő.

A kialakult helyzetért mindkét gyűjtőpártot felelősség terheli, bár eltérő mértékben. A Fidesz politikája a 90-es évek irányváltása óta kizárja a demokráciákat működtető piaci és bürökratikus koordinációs mechanizmusokat: előbbi szerint győzzön az (az alternatíva, ember, csoport, szervezet), aki jobb vagy olcsóbb, utóbbi szerint ha nem is a piaci logika, de előre lefektetett, világos és átlátható szabályozás határozza meg a győztes kilétét. A jobboldali pártban azonban mind a belső működés, mind pedig a külső érdekérvényesítés domináns eleme az önérdek érvényesítése a közjó felett, a kompromisszumok teljes elutasítása és a győzelmi kényszer. Előbbi elemek a párton belül teljesen átláthatatlan szervezeti modellt és személyi kiválasztási mechanizmusokat, a parlamenti politizálásban pedig koalícióképtelenséget és önkorrekció nélküli modellt eredményeztek. A Fidesz a teljes jobboldali egység nevében elmosta az addig sem túl éles határvonalat a mérsékelt és a szélsőjobboldal között. Orbán Viktorék 1998-tól 2002-ig átvették az uralmat a szélsőjobbodalon is, az újnyilas értelmiség jelentős része felesküdött rájuk, sajtójuk a Fidesz szolgálatába állt. A náci nézetek, az ezeket képviselő személyek – a fideszes politikusok hitelesítésével – soha nem látott tömegekhez jutnak el a mai napig. Vona Gábor és a Jobbik is a Fidesz jobboldali konglomerátumának inkubátorában nőtt nagyra, majd szabadult el a Fidesz által ideológiailag alaposan előkészített terepen.

A szocialista párt pedig, látva azt, hogy komoly rövidtávú hasznot húzhat a gyűlöletellenes szavazatok besöprésével, kormányzati pozícióban nem fogott hozzá egyetlen olyan komplex rendvédelmi – jogalkotási – oktatási programhoz sem, amely hatékonyan szembeszállhatott volna az agresszivitás terjedésével. Nagyot hibáztak azonban azzal, hogy az "antifasiszta mozgalom" hitelességvesztésével és a számtalanszor nagy lendülettel beígért jogalkotási és rendvédelmi korrekciós programok kiüresedésével támogatóik elfogytak, a cselekvés hiánya pedig újabb muníciót adott az erőszak embereinek. (Ezzel párhuzamosan az MSZP – teljes joggal – elveszítette reformer, szakértő, jól kormányzó imázsát is.)

A balliberális értelmiség egy része, közte a párt meghatározó tanácsadóival, eközben az ún. oszloposodott társadalom Ausztriában a 90-es évekig érvényes, az egész társadalmat, minden intézményt, a gazdaságot a két nagy párt vezette ideológiai-kulturális blokkra osztó modelljét látta Magyarországon megvalósulni. Ezzel elintézettnek vélte a politikai törésvonalak kialakulásának és mozgásának elemzését, az azokra adandó politikai válaszok keresését. A teljes jobboldali közbeszédet silánynak és alsóbbrendűnek minősítve pedig a baloldali ideológusok, és velük az MSZP elutasította a párbeszédet a jobboldali választókkal is. A félelmetes, egységes fekete masszaként kezelt jobboldali tábor ellen így a korábban elutasított vezérelvűség, szekértábor-logika és agresszív önérdek-érvényesítés legitim eszközökké váltak, sőt, egy idő után már erénynek számítottak (lásd az "MSZP belső demokráciája" kifejezés elfogadottságát Gyurcsány centralizációs időszakában).

Magyarország a rendszerváltással lehetőséget kapott a múltjával való számvetésre, hogy egy nyitott és szolidáris társadalom megvalósítására törekedjen, hogy saját lehetőségeit, jelentőségét és helyzetét reálisan értékelve integrálódjon az európai nemzetek közösségébe. A "hideg polgárháború" állapotai azonban ezt nem tették lehetővé. Nem mentség, hogy ez szomszédainknál sem történt meg. Így győzedelmeskedik a gyűlölet, az egymástól való félelem, így lehet kisebbség ellenes politikával választásokat nyerni.

Nekünk azonban a saját felelősségünkkel kell elsősorban foglalkoznunk. A bezárkózás, önmagunk "igazságainak" hajtogatása ugyanúgy az agresszív, kompromisszumra és újszerű megközelítési módok használatára képtelen politikai kultúra ismérve, ahogy a politikai lövészárokháború is. Ebben a háborúban nem is törekszünk arra, hogy lássuk az ellenség (ellenfél) arcát, megismerjük és megértsük őt. A l
ehető legpusztítóbb fegyverek használatáért jár az elismerés – és persze az sem baj, ha egy kicsit a lövészárok mögött menedéket kereső civilek is kapnak a lövedékekből. A mi esetünkben a határon túlii magyarság, vagyis 2-2,5 millió ember.

Elie Wiesel düh nélkül és szeretettel tért haza, nem véletlen, hogy minden megnyilvánulásában hangsúlyozza, elutasítja a kollektív bűnösség dogmáját, és nem neheztel arra az országra, amely alig fél év alatt több mint 400 ezer sorstársával együtt a náci hóhérok kezére adta őt. Megértés és párbeszéd helyett azonban Balog Zoltán vérlázító nyilatkozatát, alpári módon megzavart Hanuka-ünnepséget és a jobboldali média teljes csendjét kapta válaszul. Elie Wiesel többet érdemelt volna, de úgy látszik, itthon még mindig kevesen akarják meghallani a külföldön nagy tiszteletben álló magyar zsidó ember szavát.

A politikus Sértő-Radics István (a SZEMA elnökségi tagja, Uszka község polgármestere) 2006-2007-ben részt vett az Európai Bizottság Rita Süssmuth, a német Bundestag volt elnöke által vezetett tanácsadói csoportjának munkájában. Ez a – Vladimir Spidla, a foglalkoztatásért, szociális ügyekért és esélyegyenlőségért felelős európai biztos kezdeményezésére létrejött – magas szintű tanácsadói csoport dolgozta ki az etnikai kisebbségek szociális integrációja és teljes munkaerő-piaci részvétele segítését célzó jelentését, amelynek ajánlásai azóta az Európai Unió hivatalos esélyegyenlőségi, szociális és foglalkoztatási intézkedéseinek alapjává váltak, s ezért irányadóak az Európai Bizottság ismét megválasztott elnöke, José Manuel Barroso megújított csapata számára is.

Ennek az új csapatnak 27 tagja van, valamennyi uniós tagország egy-egy delegáltja. A várhatóan február elsején hivatalba lépő testületben a foglalkoztatási és szociális politika területére jelölt, a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankban (EBRD) legutóbb igazgatóként dolgozó magyar közgazdász, a volt cseh miniszterelnök uniós helyére lépő Andor László ama nagyon kevesek egyike, akik hazájukban nem töltöttek be semmilyen kormányzati posztot. Nem lenne meglepő tehát, ha a nemzeti „színpadokon” már bizonyított korábbi miniszterek között nem jutna neki fontos szerep. Vagyis, ha Magyarországnak az Európai Bizottságban – ahogyan a leendő magyar biztos tárcáját a jobboldal minősítette – valóban súlytalan poszttal kellene beérnie.

Ezzel szemben biztosak lehetünk afelől, hogy Andor László fontos szerepet kap a 2014-ig elnöklő Barroso új csapatában, mert az Európai Bizottságban őrá, a foglalkoztatás, a szociális ügyek és a társadalmi összetartozás (befogadás) biztosára hárul majd az etnikai kisebbségek szociális integrációja és munkaerő-piaci részvétele segítésének felelőssége. Márpedig a most, december elsejétől hatályos, 2010–2015-re megújított lisszaboni menetrend szerint az unióban a szociális kohézió az első számú követelmények közé tartozik, ahogyan a versenyképesség növelése érdekében az egységes uniós munkaerőpiac is.

A valóban egységes uniós munkaerőpiac megteremtéséhez – az Európai Bizottság fentiekben említett magas szintű tanácsadó csoportja által kidolgozott, a hivatalos uniós intézkedéseket megalapozó jelentés szerint – az etnikai kisebbségek tagjainak társadalmi, különösen munkaerő-piaci befogadásának politikai prioritássá kell válnia. Tagországi és helyi szinten kell meghatározni és kezelni az etnikai kisebbségek tagjainak társadalmi befogadását gátló tényezőket. Hosszú távú, fenntartható szakpolitikákat kell kialakítani célzott megközelítéssel, a romák iskoláztatását, foglalkoztatását, egészségügyi és lakhatási helyzetét javító intézkedésekre koncentrálva, de kerülve minden típusú szegregációt. Minden lehetséges szereplőt mobilizálni kell, személyes részvételre serkentve az etnikai kisebbségek tagjait. Segíteni kell az unió egyes tagországaiban eredményesnek bizonyult, a fenti célok elérésére irányuló gyakorlatok cseréjét, elterjesztését, az egymástól való tanulást.

Az egyik kérdés az, hogy mit tehet mindezekért Brüsszelben a foglalkoztatás, a szociális ügyek és a társadalmi összetartozás (befogadás) európai biztosa. A lisszaboni szerződés a szociális ügyek több elemét közösségi hatáskörbe utalja és a döntéseket minősített többségű szavazáshoz köti. Egyes más elemek esetében ugyan egyhangú szavazást rendel el, de megengedi, hogy a biztosok egymással egyetértve a minősített többségű eljárás mellett döntsenek. Itt tehát Andor Lászlónak sok dolga lehet. A foglakoztatás-politika viszont a lisszaboni szerződés szerint nem uniós hatáskör, noha a tagállamok „közös ügynek tekintik”, s ezért a biztos – az uniós iránymutatások alapján – figyelemmel kíséri, értékeli a tagállamok e tárgyú teljesítményeit. Mindezek mellett felügyeli az Európai Szociális Alapot (amelyből 2013-ig a foglalkoztatás különféle eszközökkel való támogatására összesen több mint 75 milliárd – ezen belül Magyarországnak 3,6 milliárd – euró jut). És javasolhatja, hogy a 2013 utáni hét esztendő közösségi támogatásának 2010-ben kezdődő tervezésekor az Európai Szociális Alapba – a gazdasági válságra való tekintettel – több pénz jusson.

Mert a másik kérdés, hogy Andor László leendő tárcája mennyire releváns Magyarország számára. Mivel a gazdasági válság okán a foglalkoztatáspolitika előtérbe került az Európai Unióban, a poszt betöltőjének is várhatóan fontos szerepe lesz, ami Magyarország szociális krízisének megoldása, a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása szempontjából kulcsfontosságú lehet, éppenséggel a rugalmas foglakoztatás széles körben való alkalmazása, s a szociális válság fő okaként meghatározott munkanélküliség csökkentése érdekében. A magyar jelölt portfoliójából ugyan hiányozni fog az esélyegyenlőség, s a diszkrimináció elleni fellépés (amelyek az újonnan létrejövő igazságügyi, alapvető jogi és emberi jogi portfolió hatáskörébe tartoznak ezután), ám az eddiginél nagyobb hangsúlyt kap a társadalmi befogadás.

Amiként a SZEMA programjában is, amelynek javaslatai az Európai Bizottság fentiekben említett magas szintű tanácsadó csoportja által kidolgozott, a hivatalos uniós intézkedéseket megalapozó jelentés ajánlásaihoz illeszkednek.

Biztosak vagyunk abban, hogy Andor László az Európai Parlament írásbeli kérdéseire válaszolva, majd a parlament szakbizottságaiban január 11. és 19. közötti meghallgatások során szakmai alkalmasságát, felkészültségét, európai elkötelezettségét bizonyítva az Európai Bizottság biztosa lesz. Azt kívánjuk neki, hogy a következő öt évben határozottan, megalkuvás nélkül törekedjen uniós küldetése beteljesítésére. Bizalmat előlegezve, figyelemmel kísérjük a munkáját!

Aczél Gábor, Sértő-Radics István

Az először Mexikóban, majd pár nappal később egész Észak-Amerikában jelentkező fertőzések és halálesetek néhány hétig lázban tartották a hazai közvéleményt – egészen addig, amíg a WHO skáláján hatos fokozatot, azaz világjárvány státuszt kapó fertőzésről be nem bizonyosodott (az akkori vizsgálatok szerint), hogy a H1N1 fertőzés mortalitási rátája alig magasabb, mint a szezonális influenza vírusok hasonló mutatószámai. Ekkor még csak utalásokat tett az Egészségügyi Világszervezet arra, hogy a halálozások kórfája és a betegség lefolyása jelentősen különbözik az eddig ismert járványokétól. A következő hónapok a felkészülésről szóltak, viszonylag alacsony intenzitású médiafigyelem mellett, a biztonságérzet fokozatosan javult a magyar oltóanyag készenlétéről szóló tudósítások hatására. Az Ukrajnában kitört, később a szezonális influenza, az új influenza és egyéb légúti megbetegedések keverékeként (és nem mutációjaként) azonosított járvány jelentős és intenzív lakossági figyelmet fordított a H1N1-gyel kapcsolatos hazai fejleményekre.

Az hazai oltások kiszállítása és igényelhetősége ekkor már jó egy hónapra tekintett vissza. Az Omnvimvest Kft. tulajdonába privatizált, egyébként világszínvonalú vakcinagyártó központ által rekordidő alatt kifejlesztett oltás megfelelt a szakhatóság (OGYI) minőségi elvárásainak (törzskönyvezve lett), így hazai terjesztése semmilyen akadályba nem ütközött. A legsúlyosabb kormányzati és hatósági (ÁNTSZ) kommunikációs mulasztás azonban már a kezdetek kezdetén megtörtént, és később a média aktív közreműködése mellett egészen kusza helyzetet teremtett. Nem sikerült ugyanis a kommunikáció szintjén kettéválasztani az oltás minőségét és a tulajdonosi háttér, a logisztika és a szabályozás azon visszásságait, amelyek semmilyen szinten nem érintették az oltás hatásosságát és esetleges mellékhatásait.

Az oltás beadhatóságával kapcsolatos kommunikáció is komoly kívánnivalót hagyott maga után. Már a kezdetek kezdetén szakmai kollégiumok, egyes szakorvosi csoportok és a betegekre nagy hatást gyakorló háziorvosok kérdőjelezték meg az oltás hatásosságát, kétes érvekkel felnagyították annak potenciális mellékhatásait, később pedig egyes igen veszélyeztetett célcsoportokat (terhes nők, kisgyermekek) tanácsoltak el az oltástól. A médiában lassanként uralkodóvá váltak a kételyeket ébresztő állásfoglalások a szervezetlen központi kommunikációval szemben. Nem sikerült tehát az egészségügyi kormányzatnak világos szakmai konszenzust teremtenie az oltás minőségével és veszélytelenségével kapcsolatban, a felmerülő kétségekre pedig késve, hatástalanul és erőtlenül reagált. A járványügyi honlap november végi indítása, miközben a honlap maga színvonalas, jól példázza az oltás minőségével kapcsolatos kommunikáció csődjét. Az európai (EMEA) törzskönyveztetés elmaradása ugyancsak nem segített a kétkedők meggyőzésében.

A súlyos erkölcsi válságra és társadalmi szakadékra pedig az ellenzéki politikusok és a "baráti" média vérlázító magatartása ad példát: a Helyi Thémában Falus Ferenc oltásának hitelességét kérdőjelezték meg (külön elborzasztó, hogy ehhez egy szakorvos is nevét adta), a Fidesz elnöke pedig mindössze a Kisalföldben(!) tett interjújában látta helyénvalónak közölni, hogy beoltatja magát és gyermekeit. A kettős beszéd természetesen nem maradhatott el: Orbán Viktor családjából Lévai Anikó "kontrollcsoportként" nem oltatta be magát, táptalajt adva ezzel az oltással kapcsolatos okkult összeesküvés-elméleteknek.

A WHO által is hatékonynak és kiváló minőségűnek ítélt vakcinában józan gondolkodású ember, elégséges és hiteles információ birtokában egyszerűen nem láthat nagyobb veszélyt, mint az influenzás fertőzésben. A korábban említett visszásságok azonban tovább mélyítették a bizalmatlanságot. Az EKI által alkalmazott felháborító nagyságú árrés (500 Ft a nagykereskedők által ajánlott 48 Ft helyett), az EKI kizárólagos értékesítési jogai, a patikákba történtő kiszállítások lassúsága a logisztikai rendszerrel kapcsolatos jogos kérdések sorát vetették fel – érdemi válasz nem érkezett. A szabályozás ugyancsak rengeteg kivetnivalót hagyott maga után: hogyan lehetséges az, hogy Magyarországon nem juthatunk hozzá a világ legnevesebb innovatív gyógyszergyárainak (más technológiával – split vírust használtak a teljes elölt vírus helyett – készült, adott esetben más mechanizmusú) oltóanyagaihoz? Miért ne vásárolhatná meg valaki a külföldi terméket akár kétszeres-háromszoros áron akkor, ha abban jobban megbízik? A tulajdonosi háttérrel kapcsolatos problémákat pedig már unalomig ismerjük: offshore ciprusi cég, amely mögött nem világos, hogy milyen magánszemélyek állnak, egészen egyszerűen nem vállalhat végső felelősséget egy milliók megóvásáért felelős oltóanyagért. Az eset további pikantériája, hogy az ötven nemzetbiztonságilag külön kezelt cég közül kizárólag az Omninvest Kft. tulajdonosi háttere tisztázatlan.

Az ellenzéki kommunikáció természetesen ezeket a kétségtelenül sürgős tisztázásra váró kérdéseket is arra használta, hogy súlyos ellenszenvet ébresszen az oltás iránt. Mindannyian jól tudjuk, hogy a népesség minél szélesebb körének immunizálása a H1N1 ellen olyan nemzetstratégiai kérdés, amit hihetetlen felelőtlenség napi kommunikációs győzelem-pontokért kockáztatni vagy szándékosan akadályozni. Márpedig ma ott tartunk, hogy tisztességes baloldali beoltatja magát, míg tisztességes jobboldali polgár kizárólag C-vitaminnal és homeopátiás szerekkel védekezik. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy az orvostársadalom is képes volt leereszkedni erre a meglehetősen alacsony szintre; jól látjuk, hogy a kismamákat megijesztő hecckampány hova vezetett. Az intenzív osztályokon dolgozók pszichiátriai kezelésre szorulnak, olyan súlyos lefolyású a terhes nők megbetegedése.

Az ideológiai harc helyett azonnali a felmerülő kérdések tisztázásra, a bizonytalanság kialakulásáért felelős személyek megnevezésére és rendkívüli, politikai oldalakon átívelő megegyezésre lenne szükség (javaslat: a köztársasági elnök is megszólalhatna). Hiszen még mindig csak 1,8 millióan oltatták be magukat a szükséges 4 millió helyett.

Tóth Károly, a Nemzetbiztonsági bizottság MSZP-s tagja elfogultnak, politikailag motiváltnak minősítette a bizottság jelentését (ebben nagy segítségére volt néhány elfogult újságíró is) – a többi szocialista bizottsági tag pedig inkább kampányra készült a kétségkívül fájdalmas szembenézés helyett. Szilvásy György, volt titkosszolgálatokért felelős miniszter azonban tovább tudta fokozni az addig fokozhatatlannak tűnő cinizmust. Annyival vélte letudni ugyanis a hat ártatlan ember, köztük egy 6 éves kisfiú életébe kerülő sorozatgyilkossággal kapcsolatos felelősségét, hogy megjegyezte, ha minden ügyet képesek lennének csírájában elfojtani a hatóságok, akkor Magyarországon nem lenne többé bűnözés. Mielőtt azonban a bizottsági jelentés fogadtatásával továbbmennénk, nézzük meg röviden, mit is állapított meg a bizottsági összefoglaló.

Számunkra a legfontosabb a Laborc Sándor kinevezése után történt szervezeti átalakítás volt, melynek a gyilkosságsorozat szempontjából legfontosabb motívuma a hagyományos információs útvonalak megváltoztatása volt. Miközben a szervezeti átalakítás, bármilyen intézményről is legyen szó, frissességet adhat egy elavult rendszernek és hatékonyabbá teheti a működését, a szolgálatok esetében hatásköri zavarokat, humánpolitikai problémákat (alkalmatlan középvezetés, túlterhelt operatív szint) és egyes esetekben akár 40%-os létszámhiányt is eredményezhetett. Bár korábban sem működhettek igazán jól a szolgálatok (gondoljunk csak a Teve utcai rendőrpalota megsorozására, amely máig felderítetlen, vagy a 2006. szeptemberi tévészékház-ostromra, mely teljes meglepetésként érte a hatóságokat), a felderítési hatékonyság az átszervezések után jelentősen csökkent és megbénult a szervezeten belüli információáramlás.

Így történhetett meg, hogy bár mind 2008 elején, a gyilkosságok kezdete előtt, mind pedig 2009 tavaszán, a tatárszentgyörgyi (2009.02.22) tragédia után a nemzetbiztonsági szolgálat látókörébe került az egyik elkövető, méghozzá fegyverbeszerzési kísérlet alapos gyanújával, a Hajdú-Bihar megyében begyűjtött töredékinformációk bizonyos vezetési szinteken elakadtak, további vizsgálatra a megyei szervek sem utasítást, sem pedig informális bíztatást nem kaptak. Az említett személy azóta előzetes letartóztatásban ül – miközben a nemzetbiztonság már 2007 óta tudja, hogy

• neonáci nézeteket vall
• többször kísérletezett fegyverbeszerzéssel (ez azért is fontos, mert már az első két gyilkosság után tudni lehetett, hogy azokat különböző fegyverekkel hajtották végre)
• telefonálásainak lehallgatása után mindössze két hét elteltével az egész elkövetői kört fel tudta térképezni a rendőrség, ám ez csak 2009 nyarának elején kezdődött meg

Ki kell mondani tehát, és ezzel a jelentés adós marad, hogy hatékony nemzetbiztonsági működés esetén a sorozatgyilkosság megakadályozható lett volna, de legalábbis a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság után további két emberéletet lehetett volna megmenteni (a tiszalöki és kislétai áldozatok életét) – a bizottság legaktívabb tagja, Gulyás József azonban precíz nyilatkozataival pótolta ezt a hiányt. A nemzetbiztonsági mulasztások éppen azért súlyosak, mert bár a gyilkosok alaposan terveztek és képzett fegyveres segítségével követték el a támadásokat, fegyverszerzési kísérletük kétszer is fennakadt egy rutinellenőrzésen, azaz semmilyen különleges elterelést, megtévesztést nem használtak. Elgondolkodtató továbbá, hogy az operatív teendőkön kívül semmilyen stratégiai gondolkodás nem folyt a szolgálatokon belül az erősödő és militarizálódó rasszista csoportokkal kapcsolatban. A sorozatgyilkosságok alatt pedig a rendőrség hírigényét még minimális szinten sem volt képes kielégíteni a nemzetbiztonság. A szolgáltatott adatok ráadásul, mint később kiderült, inkább dezinformálták a nyomozókat, mintsem nyomra vezették volna őket.

Hat emberéletet követelt az a 2006 ősze óta tartó folyamat, amely a rasszizmus elsöprő terjedésében, szélsőjobboldali szervezetek és paramilitáris egységeik törvények feletti működésében, az uszító hangnem legitimálásában öltött testet. Súlyos és soha meg nem bocsátható felelősség terheli ezért a szélsőjobbnak folyamatosan gesztusokat tevő Fideszt, ám talán még súlyosabb a nemzetbiztonságot szervezetileg szétverő, a szolgálatokat létszámhiányos állapotba és erkölcsi mélypontra taszító Gyurcsány-kormányt és az ehhez felelőtlenül asszisztáló szocialista pártot.

A SZEMA egyik legfontosabb követelése az állami és közigazgatási szervezetek és hatóságok működésének teljes átvilágítása, a működés átláthatóvá tétele a lehető legnagyobb mértékben. Transzparensebb működés esetén talán már hónapokkal a sorozatgyilkosságok kezdete előtt fény derült volna a rendőrség, a Nemzeti Nyomozóiroda és a nemzetbiztonsági szolgálatok közötti elégtelen együttműködésre, a szolgálatok súlyos szervezeti problémáira. Ha időben érkeztek volna a rendőrség részéről a figyelmeztetések, talán ma hattal több magyar állampolgár élhetne, köztük egy hatéves gyermek is. Talán akkor Magyarországon kevésbé rettegnének cigány honfitársaink, hogy bármikor lecsaphat rájuk egy apró, félprofi neonáci banda, amely válogatás nélkül gyilkol szülőket és gyermekeket. Az állandó rettegés ugyanis mindenképp konfliktusokhoz és indokolatlan önvédelmi reakciókhoz vezet.

Közös felelősségünk, hogy minden ember biztonságban érezhesse saját és gyermekei életét Magyarországon.

Ma Magyarországon a jogvédők becsélesei szerint 400 ezer olyan nő él, akit kapcsolatában rendszeresen bántalmaznak. Rendszeresen. Ez folyamatos lelki és fizikai terrort, gyakran nemi erőszakot, szisztematikus, állandó bánatalmazást jelent. Folyamatosat. Néhány éve egy reprezentatív, 1000 fős, a nők elleni fizikai és nemi erőszak mértékét felmérő kutatásban a nők 28 százaléka beszélt fizikai erőszakról a kapcsolatán belül, és 7 százalék számolt be arról, hogy partnere akarata ellenére szexre kényszeríti. Az erőszak  a legtöbb esetben a gyerekek ellen is irányul, de ha még nem is, képzelhetjük, milyen állapotban lehetnek azok a gyerekek, akik rendszeresen végighallgatják és nézik, ahogy anyjukat verik, megerőszakolják, megalázzák. 

A magyar törvényhozás, a magyar rendőrség és bíróságok pedig teljes egységfrontban nézik ezt tétlenül. 

Az érvényben lévő távoltartási rendelkezés teljes csőd, alkalmazhatatlan, nem védi az áldozatokat. A magyar törvényhozás nem hajlandó más országokban már bevált, az áldozatokat eredményesen védő szabályozást átvenni. A képviselők ehelyett pótcselekvésekkel foglalják el magukat. Összehasonlításképpen: a távoltartást a bevezetését követő két évben összesen 141 esetben rendeltek el. A hasonló lakosságszámú Ausztriában ugyanennyi idő alatt 3200-szor. 

Az Amnesty International jelentésében megdöbbentő, vérfagyasztó joggyakorlatról olvashatunk a nemi erőszakkal kapcsolatban. Magyarországon ugyanis a legtöbb esetben a bíróságok nem tartják elegendőnek, ha az áldozat nem egyezett bele az aktusba, még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy félelmét, teljes kiszolgáltatottságát kihasználva erőszakolták meg. Nem, mert védekeznie is kell. Védekeznie, küzdenie, verekednie egy jóval erősebb férfival, azt kockáztatva, hogy brutálisan össze is verik (ha ez addig nem történt meg), talán meg is ölik. Ennek hiánya, ugyanis mifelénk minimum enyhítő körülmény. Abban az esetben is így volt, amikor egy párt négyen megtámadtak, a férfit agyba-főbe verték, a nőt pedig megerőszakolták (hármukat jogerősen felmentették, a negyedik pedig felfüggesztettel megúszta), meg akkor is, amikor például egy 15 éves epilepsziás lányt megerőszakolt egy 40 éves férfi (a fickó másodfokon felfüggesztettel elsétált). Nem védekeztek eléggé – szólt a bíróság indoklása.

Az Amnesty jelentése idéz egy 20 éves tapasztalattal rendelkező bírónőt, aki azt állítja, hogy ha megerőszakolnák, nem tenne feljelentést. Mert az áldozatot kezelik bűnösként. Mert mindent az áldozatnak kell bizonyítania, mert abból indulnak ki, hogy magának köszönheti, most mit ugrál. 

A bírósági, rendőrségi és törvényhozási gyakorlatból kiviláglik, hogy Magyarországon a nőket nem tartják érdemesnek arra, hogy életükkel, testükkel maguk rendelkezzenek. 

A változásnak természetesen a megfelelő törvények meghozatalával, és a rendőrségi és bírósági gyakorlat radikális megváltoztatásával kell kezdődnie, méghozzá minél hamarabb (leginkább azonnal). 

De a helyzet akkor fog gyökeresen megváltozni, ha nem nézünk félre, mikor tudjuk, hogy veri a férje a szomszédasszonyt, ha a bántalmazott nőnek családja, barátai nem javasolják a tűrést, ha a bántalmazott asszonyoknak lesz hová menniük gyerekeikkel. És ha munkahelyükön nem hívnak felnőtt nőket férfi kollégáik, főnökeik Klárikának, Évikének, satöbbi. Ha majd a nők ugyanazért a munkáért, ugyanannyit keresnek. Ha az első disznó viccnél, egy munkatársra való szexuális utalásnál, a zaklatás legelső egyértelmű jelénél azonnal kirúgnak valakit munkahelyéről. 

Köztes megoldás nincsen.

Honfitársaim, cigány testvéreim!

Megértem, hogy el vagytok keseredve, én is el vagyok keseredve. Miközben nem felejthetjük el, hogy nem cigány honfitársaink között is sokan élnek munka, sőt annak még lehetősége nélkül is, ennek megfelelően a többség számára elképzelhetetlen nyomorban és kilátástalanságban, csak mi vagyunk ebben az országban, akiknek a túlnyomó többsége így él. Míg nem cigány honfitársaink között is sokan kénytelenek megaláztatást, kirekekesztettséget megélni a legkülönfélébb okokból, csak mi vagyunk azok, akiknek ez mindennapos élmény már kisgyermekkortól kezdve. Csak mi nem rejthetjük el hovatarozásunkat, minket a többség már első látásra elkönyvel cigánynak, hiszen látszik rajtunk, sötétebb a bőrünk színe.

Megértem, hogy el vagytok keseredve, mert többségünkben szegényként, kirekesztettként, egy ezer előítélettől sújtott, jól látható kisebbség tagjaiként mi vagyunk azok, akik ellen egy gyűlölettől eltorzult emberekből álló mozgalom a legkönnyebben uszíthat, könnyű szavazatokat remélve. Nem mások, hanem mi vagyunk azok, akiknek emberi mivoltát kétségbe vonják.

Megértem, hogy el vagytok keseredve, mert a mérsékelt politikai erők is magunkra hagytak minket. Az MSZP és a Fidesz csak megvonja a vállát, amikor egyes önkormányzati vezetőik, országgyűlési képviselőik az ellenünk uszítók pártját fogják vagy éppen maguk is ezt teszik. Megértem, hogy el vagytok keseredve, amikor ezeknek a pártoknak korrupciós botrányokba keveredett, a ti nevetekben meggazdagodott cigány vezetői négy évente, a választások előtt megjelennek, és szegénységetek miatt azt képzelik, hogy eladók vagytok néhány konzervért és hazug, üres ígéretekért.

Megértem, hogy el vagytok keseredve, megértem, hogy féltek, amikor az egyenruhás Gárda a házatok előtt masírozik. Megértem, hogy féltek, miután pusztán cigány származásuk miatt 6 embert öltek meg, köztük egy 6 éves kisfiút.

Az erőszak azonban nem lehet válasz az erőszakra semmilyen körülmények között! Nem szabad felülni a provokációnak! A Gárda és gazdája, a Jobbik, csak erre vár, ezért masírozik, ezért uszít. A Jobbik cinikus gazemberekből áll: szervezett, előre eltervezett hadműveletet folytat ellenünk, és rajtunk keresztül minden józanul gondolkodó ember és a szabadság ellen. Erőszakot szítanak a Gárdával, majd a Gárdával ígérik az általuk gerjesztett erőszak megfékezését. Testvéreim! Nem vehetünk részt terveik valóra váltásában, nem lehetünk engedelmes eszközei gonosz, erkölcstelen céljaik megvalósításának!

Békésen, emelt fővel kell szembenéznünk velük. Méltóságteljesen, büszkén, igazunk teljes tudatában kell fellépnünk ellenük.

Szeretném, ha tudnátok, hogy nem vagytok egyedül! Mi is veletek vagyunk, cigányok és magyarok, akik úgy gondoljuk, hogy ez a közös hazánk, ahol közösen kell megoldásokat találnunk a problémáinkra: emberhez méltó életet, biztonságot kell teremtenünk, lehetőséget kell biztosítanunk a tisztes gyarapodásra, a tanulásra, a boldogságra mindenkinek. Ezt nem érhetjük el egymás ellenében, csakis együtt. Nincs ők és mi, csak mi vagyunk, ennek az országnak a polgárai, honfitársak, magyarok, mindnyájan.

“De valamit meg kell mondanom az enyémeknek, akik az igazságosság palotájának küszöbén topognak. Csak úgy nyerhetjük el a méltó helyünket, ha nem keveredünk méltatlan tettekbe. A szabadságot szomjúhozva ne igyunk a gyűlölet keserű poharából. A mi küzdelmünket örökké a méltóság és a fegyelem magas szintjén kell folytatnunk. Nem szabad megengednünk, hogy a mi teremtő tiltakozásunk fizikai erőszakba torzuljon. Újra és újra föl kell emelkednünk abba a magasságba, ahol a fizikai erő találkozik a lelki erővel.”
Martin Luther King Jr. (Van egy álmom, 1963)

2009. november 26.

Orsós János,
a Szabad Emberek Magyarországért elnökségi tagja, tanár, polgárjogi aktivista 

Csütörtökön fél öttől, az iskolai szegregációról szóló beszélgetés egyik vendége Derdák Tibor lesz.

Most meg kell írnom cikkem másik felét, a Horthy-rendszerrel kapcsolatos nosztalgiáról is, amiben politikailag a Jobbik utazik. Éppen a kormányzó fehérlovas budapesti bevonulásának megünneplésére készülnek.

Horthy rendszere hazugságban született, uralmát terrorral, gyilkosságokkal alapozta meg. A rendszer végig hazugságokra épült és olyan mértékű morális züllést okozott az országban, amire még nem volt példa morális mélypontokkal teli történelmünkben. A Horthy-rendszer revíziót hirdetett, miközben aláírta a trianoni békeszerződést, ez volt ugyanis létrejöttének egyik feltétele. A Horthy-rendszer állami szintre emelte az antiszemitizmust, az ájtatos álkeresztény-kurzust, mindezt valami szociális igazság nevében, miközben a lehető legkeményebben tartatta be a nagybirtok, feudális kizsákmányoló rendszerét, a vadkapitalista viszonyokat az iparban, fosztotta meg a vidéki népességet szavazati jogától (ezt hívták nyílt szavazásnak, ahol a csendőrség biztosította, hogy a paraszt jól szavazzon). A Horthy-rendszer a feszítő szociális és agrár kérdést, a hihetetlen nyomort az antiszemitizmusban, az ellenforradalmi retorikában, a revizionizmusban próbálta levezetni. Nem is tehetett mást, hiszen ezek megoldásának maga a rendszer volt a legnagyobb akadálya, hiszen ezért született. Hogy megakadályozza a demokráciát, amit taktikusan a kommunizmussal és egy huszáros vágással a "zsidókkal" azonosított.

A kezdet:

Horthy Miklós személyesen felelős a doni katasztrófáért. Felelős azért is, hogy tulajdonképpen átadta a hatalmat a megszálló németeknek azzal, hogy a magyar hadsereget nem mozgósította, vagyis meg sem kísérelte a háborúból való kiugrást. De ami még rosszabb, személyesen felelős azért, hogy személyével legitimálta a megszállók által a kiszolgálásukra állított Quisling-kormányt. Viselkedésével biztosította a jogfolytonosságot, még a látszatát is kerülte annak, hogy a megszállók által irányított, gonosztevőkből álló bábkormány nem tekinthető legitim kormánynak, valamint így lett "legitim" a nyilas rémuralom is.

Bibónak igaza volt, ha ebben, legalább életében egyszer képes lett volna államférfiként viselkedni, akkor talán a magyar közigazgatás és hadsereg, és a többi erőszakszervezet sem működött volna együtt a német megszállókkal az ország kifosztásában, a magyar társadalom talán szembefordult volna a nácikkal. Nem maradtunk volna egy értelmetlen, vesztett, az országot romhalmazzá tevő háborúban, a világtörténelem talán leggonoszabb államának utolsó csatlósai, és nem utolsó sorban, sőt elsősorban félmillió magyar állampolgárt sem lehetet volna olajozottan, gyorsan, hatékonyan haláltáborokba deportálni. Horthy Miklós és rendszere felelős azért, hogy ebben az országban legalább 600 ezer embert fosztottak meg alapvető jogaitól, különböztették meg őket, majd  a csecsemőtől az aggastyánig, állatként vagonokba terelték és lemészárolták őket. Horthy felelőssége a deportálásokban megkerülhetetlen, hiszen végül mégiscsak le tudta állítani, amikor már akkora volt a nemzetközi nyomás és annyira biztos a közeli vég, így a számonkérés.

Két szilágysomlyói túlélő, akiket saját hazájuk 6 évesen deportált Auschwitzba:

Persze semmi sem fekete-fehér, így a Horthy-rendszer sem. A Horthy-rendszer alatt, a fehér terror megfékezése után, az első zsidótörvényig, többé-kevésbé állampolgári egyenlőség és nagyjából jogbiztonság volt. Nagyobb részt szabad volt a sajtó. Voltak ellenzéki pártok, még képviselőik is ültek az Országgyűlésben. Fejlesztették az oktatást, a világválság beköszöntéig végülis felépült az ország a teljes csődből, a gazdaság magához tért a háborús és a trianoni sokkból. Nem igaz, hogy a Horthy-rendszer az elejétől a végéig fasiszta lett volna, hogy nem lettek volna tisztességes törekvések a rendszert támogató egyes politikusok részéről.

Csakhogy ezek mind hiábavalók voltak, mert a rendszer maga olyan kereteket szabott meg, amelyek nem voltak alkalmasak a társadalmi feszültségek, problémák levezetésére, megoldására. Ez és a nemzetközi környezet, a revíziós politika, az új háborúba sodródás ágyazott meg történelmünk legnagyobb tragédiájának. De a kormányzó felelőssége tagadhatatlan, talán a végső katasztrófa, ha nem is elkerülhető, de enyhíthető lett volna.

És a vég:

Egy ilyen embert, és ilyen rendszert, demokrata, de úgy is mondhatnám, ép eszű ember nem ünnepel. Horthy és rendszere a magyar történelem egyik tragédiába torkolló vakvágánya. Úgy is kellene kezelni. Természetesen Horthy szellemét a mérsékelt jobboldal engedte ki a palackból, mint annyi minden mást, amit most nem tudnak visszaparancsolni. Jobboldali honfitársaimnak csak azt tudom javasolni, hogy legalább elkezdhetnék megpróbálni, amíg nem lesz késő.

A levélhez még annyit tennék hozzá, hogy én személy szerint nem értem, hogy a rendőrség milyen cigányvajdával egyeztet, mert tudtommal nincs ilyen közjogi méltóság, hivatalos személy, választott tisztségviselő ebben az országban, de ez a legkevesebb, amin az ember manapság fennakad. Ím, a levél:

Nyílt levél Bajnai Gordonnak, a Magyar Köztársaság kormányfőjének

Miniszterelnök úr!

A szélsőjobboldali Jobbik elérte célját, vasárnap félkatonai alakulatával, a Gárdával sikerült verekedést kiprovokálnia a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sajóbábonyban. A Gárda gazdáinak egyértelmű a célja: provokáció, megfélemlítés, a cigányság és a többség közötti feszült, bizalmatlan viszony folyamatos élezése, a megoldások ellehetetlenítése. A Szabad Emberek Magyarországért tagjai számára ez világos, és világos volt eddig is.

Azt ellenben nem értjük, hogyan történhet ez meg? Hogyan jutottunk idáig? Hogyan folytathatja tevékenységét a mai napig minden következmény nélkül egy jogerősen feloszlatott, alkotmányellenes célokat megfogalmazó, emberek megfélemlítésére létrehozott félkatonai alakulat? Hogyan lehetséges az, hogy a magyar állam képtelen érvényt szerezni a törvényeknek, bírósági döntéseknek? Ezt nem értjük, és nem is vagyunk hajlandók megérteni.

Tisztelt Bajnai Gordon!

A rendőrség, ahány település, ahány esemény, annyiféleképpen értelmezi a feloszlatott félkatonai szervezet elleni fellépést. A rendőrség zavaradottságáért végső soron a kormány, így mint kormányfő, Ön személyesen viseli a felelősséget. A Magyar Köztársaság kormányának helyre kell állítania a törvényes rendet az országban! Cselekedjenek végre.

A Szabad Emberek Magyarországért elnöksége,
Derdák Tibor
Kovács Tímea
Orsós János
Pintér Gábor Péter
Ráduly Emil
Dr. Sértő-Radics István
Ungár Klára
 

A Műhely teljesen megtelt érdeklődőkkel és újságírókkal, jól sikerült a SZEMA bemutatkozása. 

Programunk megújult honlapunkon érhető el, sok minden mással együtt. 

Várjuk a megjegyzéseket, javaslatokat, az építő és kíméletlen kritikát egyaránt!

"Nemzeti érzelmű" honfitársaink az elmúlt szűk egy hónapban ismét elégedetten dörzsölhetik a tenyerüket. Jó mulatság, férfi munka volt! – gondolhatják. Hiszen, segítséget kapva az önmegsemmisítő funkcióra kapcsolt MSZP-től, az alábbi híreket sikerült Magyarországról a nemzetközi sajtóban megjelentetniük:

- Kertész Imre a növekvő magyarországi rasszizmusról beszélt rendkívül keserűen a Die Weltben. (Mert Kertész Imre Németországban hatalmas szellemi tekintélynek számít, 80-ik születésnapja alkalmából az egész német sajtó őt ünnepelte. Ő az a Nobel-díjas író, akit mifelénk Imre Kertészként szokás csak emlegetni a "mérsékelt" jobboldali sajtóban is.)

- Az Economist című angol hetilap, amit minden túlzás nélkül nevezhetünk a világ legbefolyásosabb hetilapjának, egy egész oldalt szentel hazánknak legfrissebb számában. Beszámolt Molnár Oszkár viselt dolgairól, ennek apropóján elmélázott a leendő kormánypárt és a szélsőségesek viszonyán, megénekelte a két országos rádió frekvencia ügyét, a pécsi fideszes önkormányzat esetét a francia Suez vállalattal, és még volt ideje kitérni a Fidesz populista retorikájának elemzésére, valamint arra is, hogy a magyar jobboldai sajtó a külföldi befektetőkkel kapcsolatos összeesküvés elméletekkel és antikapitalista retorikával van tele.

- A Newsweekben, ami az Economisthoz hasonlóan marginálisnak tekinthető, amerikai hetilap, Paul Hockenos, a térségünkkel foglalkozó legfontosabb újságírók egyike, a Fideszt nemes egyszerűséggel az európai szélsőjobboldal olyan figuráival helyezte egy ligába, mint Le Pen, a belga Vlaams Blok, Jan Slota, és a lengyel Kaczyński fivérek.

- A svéd közszolgálati tévé kulturális magazinja pedig egy közel 4 perces riportban számolt be a Demokrata című hetilap egyik állandó glosszaírójának, Pozsonyi Ádámnak legutóbbi alpári cikkéről, amelyben a neki nem tetsző írók könyveinek megsemmisítésére szólította fel elvtársait (Svédországban éppen jobboldali kormány van hatalmon egyébként). A megsemmisítésre ítélt művek íróit (például Nádas Pétert, Konrád Györgyöt) pedig betegnek, hazaárulónak, fertőzőnek nevezte. A riportban elhangzik, hogy a cikket megjelentető Demokrata a legnagyobb ellenzéki párt elnökének kedvenc lapja. A pálmát, a lap főszerkesztője, Bencsik András viszi el, amikor a riport végén tört angolsággal azt bírja mondani a telefonba önhangján, hogy "Íz it rílli dö biggöszt práblöm in Szvídön?". 

De az országimázs végülis a legutolsó, amin normális ember aggódik ilyenkor. Talán nem csak én emlészem arra, amikor Orbán Viktor miniszterelnökként képes volt azoknak az értelmiségieknek a nevét az Országgyűlésben felolvasni, akik szerinte az ország és a kormány rossz hírét keltik nyugaton. Miközben ezt tette, kormánya és országa jó hírnevéért aggódott éppen.

Én a hazámért aggódóm nagyon, a hírnevünkért sajnos már felesleges.

u.i.: a svéd riportban, ha a felirat nem kapcsol be magától, a lejátszó jobb alsó sarkában a kis háromszögre kell rákattintani, majd a felgördülő kis menüben a cc -re

Ha azt akarod, hogy minden maradjon a régiben, tegyél olyan valójában vállalhatatlan, alkotmányosan aggályos javaslatot, aminek elutasításakor a valódi megoldást keresőkre mutogathatsz, hogy miattuk marad minden úgy, ahogy. Vagyis korruptan. Undorító? Igen, és nem ez az első ilyen húzás a Fidesz részéről. A képviselői költségtérítések és fizetések ügyében is pont ugyanígy jártek el. A képviselők magasabb fizetést kaptak volna, cserébe nem vagy alig lett volna lehetőségük költségtérítésre. Összességében csökkent volna a jelenlegi bevételük egyébként, de a Fideszt ez nem zavarta abban, hogy azzal söpörje le a javaslatot, hogy "szociális válság idején nem lehet fizetésemelésről beszélni".

Már második esetben marad tehát minden korrupt, törvénysértő, mutyizós módon a tiszta kormányzást, elszámolást ígérő ellenzéki párt miatt. Persze a többi pártot sem kell féltenünk, mert ők pedig beszállnak majd a versenybe, és már most fogadni merek akárkivel (szigorúan sörben!), hogy többet fognak költeni, mint lehet. Jóval többet.

Mivel továbbra is a jelenlegi, álszent kampányfinanszírozási szabályok maradnak érvényben, egy igazi demokratának nincs más választása, mint hogy ezek maradéktalan betartásával kampányol, valamint elszámol a választók felé minden a kampányra és működésre költött fillérrel. Csak így lehet majd hitelesen a korrupció ellen fellépni, csak így lehet majd leleplezni a fent részletezett viselkedést, amelynek egyetlen célja, hogy ellehetetlenítse a valódi megoldásokat. A választókat így lehet felrázni, a mindegyik lop fásultságából. A törvényes kereteket betartó pártok persze nagy hátrányba kerülnek majd fizetett politikai hirdetések szempontjából, nehéz lesz még megfelelő mennyiségű plakátot is gyártatniuk. Biztos vagyok benne azonban, hogy a tiszta, korrupciómentes működésük elegendő embert fog meggyőzni, kimozdítani otthonról ahhoz, hogy ellensúlyozni tudják majd a korrupciót választó pártok anyagi fölényét.

De mi közünk nekünk ehhez? Miért nincs rendben, ami történt? Oda lehet adni másnak a frekvenciát, ha lejárt a koncesszió? Oda. Jó, ha verseny van a koncesszióért? Jó, ha mások is kapnak lehetőséget országos frekvencia megszerzésére? Jó. A jelenlegi döntésben azonban a verseny tisztaságának még a látszata is hiányzott. Voltak régen is különböző háttérmutyik, amelyek az eddigi két nagy rádiónak kedveztek? Voltak. Azok sem voltak rendben.

A történet végtelenül egyszerű. A Fidesz-közeli médiabirodalomnak szüksége volt egy országos kereskedelmi rádióra, ahol az aktuális slágerek mellett gondolom egy kis skinhead nemzeti rock is szól majd, szigorúan a "szalonképesebb" fajtából. Ja, és persze a bulvárhírek folyamát meg-megaksztja majd egy-két polgári hír is, nomeg Rákay Philipnek is kell valami országos médium, úgyis egy zenetévén kezdte pályafutását. A szocik pedig ebbe belementek, cserébe a másik rádiót meg ők választották ki, és nyilván jobbnak láttak egy új szereplőt, mert nyilván hálásabb lesz, mint ha az egyik jelenlegi szereplőnek kedveznének – okoskodhattak.

A kétpárti Magyarország működésben. A Fidesz és az MSZP már a látszatra sem ad. Nyilvánvalóan pártkötődésű, teljesen valószerűtlen koncessziós díjat felajánló (a reklám bevétel felét!) vállalkozásokat kíván "új üzleti modellként" eladni. Kéz, kezet mos, egyet nekem, egyet neked, uram, bátyám, A Noszty fiú esete Tóth Marival élő, egyenes adásban. Csak emlékeztetőül, 2009-et írunk.

A jelenlegi szabályok természetesen ezt a működést intézményesítik, vagyis a mutyit, a korrupciót, az egyet nekem-egyet neked évezredes társadalomszervezési elvét. Először is, nyilván ki lehetne osztani sokkal több országos frekvenciát is, ahogy azt más hasonló nagyságú országunkban, több szomszédunknál is teszik. Másodszor, nyilván lehetne olyan megoldást találni a frekvenciák kiosztására, amely a tisztességes versenyt garantálná. Nyilván létezhet olyan kereskedelmi rádiós piac, ami kereskedelmi alapon is működik, annak minden következményével együtt.

A SZEMA egyik legfontosabb célkitűzése, hogy az országot megfojtó uram-bátyám világot végre a jogállamiság és a tiszta verseny váltsa fel. Egy olyan Magyarországot akarunk, ahol ez a beteg logika érthetetlen, ahol egy ilyen történet elképzelhetetlen.

A Magyar Rektori Konferencia továbbra sem engedélyez pártpolitikai rendezvényeket az egyetemeken. Eztán is csak szakmai alapon szervezhetők politikai események, ahogy eddig is – adta hírül a sajtó, úgy egy hete. A rektorok ugyanis nem akarják, hogy politikai kampány folyhasson az egyetemek falain belül, valamint „nem akarnak teret adni a szélsőséges politikai nézeteknek“. A Corvinus Egyetem rektora szerint a hallgatók sem értenek egyet azzal, hogy ez egyetemen pártpolitikai szervezetek kampányoljanak.

Nos, legalább azt kaptuk, amire számítottunk, az ember a rektorokban nem tud csalódni. Az egyetemek úgynevezett politikamentessége természetesen hülyeség, sőt, káros ostobaság. Miért?

Először is, a jelenlegi állapot csak a szélsőségeseknek kedvez, csak konzerválja, hogy újabb és újabb generációk legyenek beoltva a demokratikus, polgári viselkedési minták ellen. Másodszor, a politika kitiltása az egyetemi demokráciát, a hallgatói érdekképviseletet is ellehetetleníti (most ugyanis nincs ilyen, a HÖK-ök legitimációja valószínűleg még annál is gyengébb, mint amilyené a KISZ lehetett).

Nézzük először az érvek bornírtságát. Nem akarnak teret adni szélsőséges politikai nézeteknek? Hogy mi van? Amikor engem felvettek az ELTE BTK-ra, és megkaptam a kis hallgatói tájékoztató füzetemet beiratkozáskor, köpni-nyelni nem tudtam, mert a Jobbik invitált, mint hallgatói klub, a tagjai sorába egy egész oldalon (az ÁJK-n ilyen nem volt, ott ugyanis legalább komolyan vették saját szabályaikat). Igen, a Jobbik, ami bizony az ELTE BTK-n alakult meg, és már akkor is neonáci volt, és alapítói uralták a HÖK-öt.

De egyébként a Lehet Más A Politika is az ELTE BTK-n tartott vitasorozattal kezdte megalakulásának bevezető kampányát. A kettő eset persze csakis az egyetemek párpolitika-mentessége szempontjából hasonlítható össze. És egyébként ezzel el is értünk a tiltás elleni egyik legfőbb érvhez.

A szélsőséges nézetek ellen ugyanis egyetlen orvosság van: demokráciának hívják, amelynek alapja a demokratikus nyilvánosság, a nyílt vita. Az ilyen közegben felnőtt, ehhez szokott ember magát nem az események elszenvedőjének, hanem aktív részesének tekinti, és ennek megfelelően viselkedik.

A politikai szervezetek egyetemekről való kitiltásával azonban továbbra is alattvalókat és nem polgárokat nevelünk. Különösen kétségbeejtő, hogy a rektorok pont a leendő értelmiségieket védenének a gonosz pártpolitikai befolyástól és szélsőséges nézetektől. Márpedig a szélsőséges nézeteknek leginkább kitett embertípus a jelenlegi egyetemista, úgy, ahogy van, szinte tankönyvi definíció:

-       Adott egy jelentősen felduzzadt felsőoktatás, rengeteg hallgatóval, romló színvonallal.

-       A legtöbb egyetemista nem tud eligazodni a tömegképzésben, magára hagyatottan bejár vagy nem jár be az órákra, fogalma sincs, hogy mit fog csinálni az egyetem után, azt viszont már tudja, hogy a képzettségének megfelelő állást nagy valószínűséggel nem fog szerezni.

-       A többség passzív, nem fogékony a politikára, hiszen a politikát, az évszázados magyar hagyománynak megfelelően, úri huncutságnak tekinti. Nevelése otthon, illetve a közoktatásban inkább tekintélyelvű, mint demokratikus normák szerint történt.

Megfelelő körülmények esetén nagyjából ennyi kell egy diáklázadáshoz, terrorizmushoz vagy a szélsőségesek fokozatos térnyeréséhez (Norbert Elias meggyőzően mutatta ki a párhuzamot a 30-as évek szélsőjobboldali, illetve a 70-es évek szélsőbaloldali németországi terrorizmusa között. A terrorizmusnak mindkét esetben, több tényező mellett, megágyazott egy sajátos generációs életérzés, amelynek fontos eleme volt a saját eszméik tisztaságához képest megalkuvónak, piszkosnak tekintett demokrácia megvetése).

De a jelenlegi gyakorlat az egyetemi demokráciát is lehetetlenné teszi. Ha nem lenne kitiltva a politika az egyetemekről máris alakulhatnának mindenféle politikai, világnézeti, vallási, satöbbi alapon hallgatói érdekvédelmi szervezetek, és természetesen a pártok ifjúsági szervezetei is próbálkozhatnának, ha akarnak. És? A diákokat akarjuk maguktól megvédeni? Nem ismerős ez valahonnan? Az embereket önmaguktól diktatúrák szokták „megvédeni“, a dolgok logikája szerint természetesen ebben a védelemben nincs sok köszönet, ahogy a mostani hallgatói érdekvédelemben sincs.

A HÖK-öket jelenleg folyamatosan a belterjesség, előre lejátszott „választások“, korrupció, egymásnak lezsírozott ösztöndíjak, az egyetemi bulik körül történő zabrálás, lopás, az egyetemi épületek kreatív hasznosításának gyanúja lengi körül. Nem alaptalanul. Miközben a HÖK-nek komoly szerepe és jogosítványai vannak, például a támogatások megítélésben is, miközben a HÖK nagy összegek fölött rendelkezik, még
élő emberrel nem találkoztam, aki részt vett volna HÖK választáson. Én például nem tudtam, hogy kik voltak a HÖK-ösök, vagy akár, hogy ki volt a HÖK elnöke az ELTE-ÁJK-n vagy a BTK-n (és ezzel nagyon nem vagyok egyedül).

Nem lehet, hanem biztos, hogy ehelyett valós támogatottsággal, felhatalmazással bíró, egymást ellenőrző, egymással a hallgatók szavazataiért versengő érdekképviseleti szervezetekre lenne szükség. Igen, valamilyik világnézeti alapon szerveződne, valamelyik meg biztos semleges lenne. Bízzuk a hallgatókra, hogy kiket választanak, elvégre felnőtt emberekről van szó.

Faludy György: Egy helytartóhoz 25 év után

Haynaunak indultál. Ez rég volt, mondják.
Megszelídültél. Naftalinba tetted
a kötelet s előkerült a kolbász. 
          Azt hallom, hogy szeretnek. 

Trézsi anyánk! jó öreg Ferenc Jóska!
Tisza István: esze mint a borotva!
bölcs vezetőnk, Rákosi! Ha az ember
          meg nem szökik, megszokja. 


Szabad utazni, csendesen morogni
s lopni – várhatsz-e helytartótól többet?
Olbrich, Bierut, Gottwald, Ulbricht, Novotny:
          mind elmarad mögötted. 

Álnok vagy, szkizofrén, provinciális
s hazug. Opportunizmusod csigája
hány szovjet elvtárs nadrágján mászott fel!
          Rendszerint nem hiába. 

Erős vagy. Néked a hatalom minden,
más nem számít. Ezért, hogy alkirályi
székedből még legjobb barátaid sem
          tudtak kiintrikálni. 

Egy népet segítettél megalázni
az orosznak. Függetlensége álmán
tipródsz fölényes közönnyel mint Pálffy,
          Bach Sándor, Tisza Kálmán. 

A szabadság csodaszarvasát űztük
négyszáz éve. De ki fut most utána?
Te érted el. Szívós vagy. Egy országot
          toltál át Ázsiába. 

Tiéd a jelen. Agyoncenzúrázott
múltaddal mint vagy? Olykor, esti csendben
hallod-e újra, ahogy Rajk barátod
          nyakcsigolyája reccsen? 

Ha altatóval sem tudsz már aludni:
Tóth Ilonka sóhaja utolér-e,
s Losonczy hörgése, akinek kását
          töltettél tüdejébe? 

Mint víz alatti, elmerült harangok:
hintáznak-e hajnal felé ágyadnál
a tizennyolc esztendős iskolások,
          kiket felakasztattál? 

És a jövő? Aki még el nem gárgyult,
az ismeri a kilövőpályákat,
miket a ruszkik szerte a Dunántúl
          gyér erdeibe vágtak. 

Ha háború jön, rajtunk kezdik. A föld
olajfestéke hámlik. Izzó szőre
leperzselődik. A Balaton fölforr,
          gázfelhő lesz belőle, 

a városok rizsporrá kenődnek szét,
halálsugarak csapnak fel az égre,
és nem marad se sír, se rom, sem emlék.
          Más nem lehet a vége. 

Mit bánod ezt? Amíg élsz, zsíros torkok
csámcsognak körül és ha meghalsz, tested
dísz-sírba kerül. És hol vannak ők már,
          akik utat kerestek, 

hogy nagyhatalmak öngyilkos viszálya
közt magunkat békésnek és szabadnak
tudjuk egyszer? Nagy Imre így kívánta.
          Őt is felakasztattad.

(Toronto, 1981)

Újból előkerült a kettős állampolgárság ügye, és most a szocialisták sem tűnnek olyan khm elzárkózónak, mint múltkor. Sőt, ezúttal összpolitikai összeborulás várható a kérdésben, a politikai álmoskönyvek szerint ugyanis most a „nemzeti“ politika a menő, jelentsen ez bármit.

Sajnos, nehéz a kettős állampolgárság ellen érvelni. Nem azzal volt baj ugyanis, hogy az MSZP nemet mondott, hanem ahogy nemet mondott. A kisszerű, az emberek legaljasabb kispolgári ösztöneire irányzott nem kampány ugyanis teljesen ellehetetlenítette a kettős állampolgárság elleni józan, megfontolt és jogos érveket is. Most mégis kísérletet teszek ez utóbbira.

A kettős állampolgárság a magyar politika Szent Grálja lett a rossz emlékű, magyart magyarral összeugrasztó, a határon túli magyarok millióinak megaláztatást hozó 2004. decemberi népszavazás óta. A Szent Grál természete, hogy nem létezik, ezért nem is jelent valós megoldást semmire. Támogatói, a magyar jobboldal egésze számára a kettős állampolgárság az úgynevezett „a nemzet határokon átívelő“ egyesítésének eszköze.

(Zárójel: Arról a „hazafias“ magyar jobboldalról beszélünk egyébként, amelynek vezére, a nemzet örökös miniszterelnöke, Erdélyben a székelyföldi autonómiát elutasító, a magyarok folyamatos megosztására játszó, cinikus Basescuval smúzol. Majd hallgatóságát és erdélyi „szövetségeseit“ megalázva, Basescu támogatására bíztatja az erdélyi magyarokat, miközben egyébként az államfő választáson magyar jelölt is indul. Zárójel bezárva.)

A magyar állampolgárság tömeges megadásával azonban nem lehet Trianont orvosolni, egyesíteni a nemzetet. Trianont ugyanis csak egy módon lehet orvosolni, ha a határon túli magyar közösségeket államalkotó közösségeknek ismerik el saját hazájukban. Vagyis annak a politikai nemzetnek a tagjai lehetnek, ahol élnek. Ettől még lehetnek, sőt, csak igazán így lehetnek, így maradhatnak meg kisebbségben magyarok. Ezt Magyarországtól nem tudják megkapni, csakis saját országuk többségi társadalmától. Velük kell megállapodást kötniük, Magyarországnak ehhez pedig minden támogatást meg kell adnia. Ezért kell küzdenünk minden nemzetközi és EU fórumon.

A kettős állampolgársággal azonban a magyar állam megpróbálja kiterjeszteni joghatóságát más államok állampolgárainak tömegeire. Igazolva ezzel egyébként a szomszédos országokban, különösen Szlovákiában és Romániában karrierjüket igen sikeresen, magyarellenes fóbiára építő politikusok legvadabb állításait. Ezentúl a határon túli magyarok állampolgársági lojalitását még hihetőbben lehet majd megkérdőjelezni. Ezentúl minden, a kollektív jogokért való törekvésre azt lehet majd válaszolni, hogy fogjátok a magyar útleveleteket és menjetek haza. Egyébként a nemzetközi jog szerint megfosztható valaki az állampolgárságától, ha szerez egy újat (házasságra, családegyesítésre, illetve természetsen a születéstől fogva kettős állampolgárokra ez nem vonatkozik). Kétlem, hogy ezt meg is lépnék NATO szövetséges és EU tagállam társaink, de biztos vagyok benne, hogy a kérdés azonnal a politikai napirendre fog kerülni. Konstruktív vita lesz, az biztos.

De a legnagyobb baj a kettős állampolgársággal, hogy – jó, magyar szokás szerint – egy olyan dologról folyik a vita, ami az adott problémára nem nyújt megoldást. Esetünkben tehát egyáltalán nem ad választ az egyes határon túli magyar közösségek és a határon túli magyar emberek problémáira. Köszönő viszonyban sincs azokkal. A Magyarországra való könnyebb beutazáshoz már csak a kárpátaljai magyaroknak jelentene segítséget, de Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárságot, így az meg sem adható ukrán állampolgároknak (csak akkor, ha lemondanak ukrán állampolgrságukról). A beutazás megkönnyítésének azonban megvannak a maga békés, konstruktív nemzetközi feszültséget nem okozó és hatékony eszközei.

Mert mire kellene megoldást nyújtania végre Magyarországnak? A szülőföldön maradóknak közösségeik, anyanyelvük, kultúrájuk megtartásában kell segíteni. Olyan átláthatóan működő, megfelelő, kiszámítható finanszírozást biztosító pályázatokat nyújtó intézményrendszerre van szükség, amely valódi segítséget ad ebben. Tapasztalataim szerint még az olyan városokban is, mint a magyar többségű, székelyföldi Sepsiszentgyörgy, az identitás folyamatos fenygetettségének érzése a legrosszabb a kisebbségi létben. Magyarországnak iskolákat, önképző köröket, zenekarokat, újságokat, hagyományőrző egyesületeket, diákszövetségeket, műemlékek felújítását, közösségi házak építését, kulturális eseményeket, fesztiválokat, kiállításokat, satöbbi kell elsősorban támogatnia.

A magyar állampolgárság megadásának kérdése akkor válik releváns kérdéssé, amikor valaki úgy dönt, hogy Magyarországon akar élni, és magyar állampolgár akar lenni (a kettőt ugyanis érdemes szétválasztani egymástól). Az itt élő, dolgozó, tanuló határon túli magyarok éltetét jelenleg hivatali packázás, a bürokratikus eljárások lassúsága, egymásnak ellentmondó szabályok keserítik meg. Miért van az például, hogy egy legalább 10 éve itt élő kárpátaljai ismerősöm, aki itt végezte el az egyetemet és itt is dolgozik biológus kutatóként, nem kaphat öszöndíjas helyet a doktori képzésben (ezért súlyos összegeket fizet érte)? Mikor már biológus kutatóként dolgozik, termeli a GDP-t, fizeti az adót? Állampolgárságról pedig inkább nem is álmodik, a letelepedési engedély megszerzése is hihetetlen tortúra volt.

A jelenlegi kedvezmények ugyanis a gyakorlatban szinte semmit sem jelentenek. 10 éve Budapesten élő, erdélyi feleségemmel csak úgy tudtunk például összeházasodni, hogy elmentünk a szülővárosába hétköznap – az ember ugye akkor dolgozik –, hogy kikérjük az igazolást, hogy nem kötött még házasságot, illetve jelenleg nem házas, mert az EU tagállam Románia nagykövetségétől kapott igazolást természetesen a szintén EU tagállam Magyarország nem
ismeri el.

Ezért megoldást az áttelepülők számára az jelentene, ha valóban megkönnyítenénk a munkavállalás, a letelepedés, a tanulás feltételeit, valamint az állampolgárság megszerzését is, ha valaki így dönt. Valamint érdemes lenne az ösztöndíj programokat tehetséges külföldiek előtt megnyitni vagy számukra ilyeneket indítani, mert az jó, ha tehetséges emberek Magyarországra jönnek és nálunk is maradnak. A határon túliak pedig előnyt élvezhetnének ezekben a programokban.

A vita azonban nem ezekről a kérdésekről folyik, hanem a magyar útlevél, választójog nélküli (ami egyébként nonszensz) szimbolikus fontosságáról. Ezért elnézést kell kérnem, szimbolikus fontosságú ügyeknél valóban nincs helye érveknek.

www.szema.hu vagy www.szabademberek.hu címeken érhető el

A honlap még nem nyerte el valódi formáját, de, ahogy a SZEMA hivatalosan is zászlót bont, ez is megoldódik.

A program is természetesen november elején már elérhető és megismerhető lesz!

És ha úgy érzi, hogy ez az értékrend nem érvényesül, akkor megpróbálja a maga eszközeivel érvényesíteni. Ezért ment cigányokat tanítani. Ezért él Sajókazán. Ezért egyike a kevés igazaknak."

A Népszabadság cikke egyik alapítónkról, Derdák Tiborról.

A Hírszerző még a hivatalos zászlóbontás előtt megírta, hogy megalakult a Szabad Emberek Magyarországért. A Szabad Emberek Magyarországért egyik alapítójaként szeretném eloszlatni azt a cikkben szereplő állítást, hogy a SZEMA is bejelentkezett egykor létezett vagy még létező pártok szavazótáborára. Erre Guido Westerwelle, a német liberálisok elnökének egy mondatával szeretnék csak reagálni: „a pártok nem egymástól, hanem a választóktól kapják a szavazatot“.

Mi, a SZEMA alapítói úgy látjuk, hogy a baloldali és liberális választók, azok, akik egy fejlett, nyitott, jómódú és szolidáris Magyarországot szeretnének, képviselet nélkül maradtak. Meggyőződésünk, hogy valós alternatívát kell nyújtanunk ezeknek a választóknak, jelen kell lennie ezeknek az értékeknek a magyar politikában. Nem a liberális demokrata program bukott meg és vesztette érvényét ugyanis, hanem két rosszul politizáló, rossz döntéseket hozó, megújulásra, megtisztulásra képtelen párt. Mi, a SZEMA alapítói viszont úgy gondoljuk, hogy egy baloldali-liberális pártra talán még sohasem volt akkora szükség, mint ma. Miért?

A rendszerváltáskor kitűzött célok nagy része elvégre felületesen szemlélve teljesült. Magyarország stabil parlamentáris demokrácia, megtörént az átmenet a tervgazdaságból a piacgazdaságba, teljesült az ország euro-atlanti integrációja. A rendszerváltás alapvetően liberális kompromisszuma egy erős jogállami intézményrendszert állított fel. A Köztársaság mégis mély válságba jutott.

Az átalakulás ugyanis erősen féloldalas maradt. Ahol, és amiben az államnak szerepe van az többé-kevésbé úgy maradt, ahogy volt. Elég csak megnéznünk az állami vállalatok működését vagy a jóléti rendszert, az egészségügyet, a felsőoktatást. Az egymást követő kormányok rendre visszavonulót fújtak, ha egy öntudatos csoport – erős szakmai-gazdasági lobbi vagy a „középosztály“ stabilan szavazó rétegeinek –  vélt vagy valós érdekeivel ütköztek.

Sőt a helyzet még rosszabb: amiben 89-91 között nem sikerült megállapodni abban azóta sem történt értékelhető, vagyis a demokratikus viszonyoknak megfelelő megoldást találni. Erre két egyre égetőbb példa a média szabályozás vagy a gyülekezési jog. Mindeközben pedig szép lassan, a szükséges reformok hiánya és a politikai befolyás fokozatos növekedése miatt rogyadozni kezdett a jogállami rendszer is. Az itt felvázolt problémahalmaz mindegyik része erősíti egymást, ezért csak együtt lehet kezelni. Erre azonban az elmúlt 20 évben nem történt valódi kísérlet.

Ma azzal kell szembenéznünk, hogy az utóbbi 20 év legrosszabb időszakaiban is azért többé-kevésbé adottnak vett liberális minimum már nem létezik. A cigányság és a kistelepülések, illetve a volt ipari területek kilátástalan helyzetének, valamint a fenn tárgyalt anomáliáknak köszönhetően (amelynek része a mérsékelt jobboldal szélsőjobboldallal kapcsolatos sunyi politikája) erősödött meg egy olyan neonáci mozgalom, amelynek militánsságára, jól szervezettségére, életképességére eddig nem volt példa. Olyan időket élünk, hogy az antirasszizmus, az elesetekkel való szolidaritás, a politikai korrektség szitokszókká váltak.

A valós problémákra adott demokratikus válaszok hiányában további erősödésük várható. Ezzel pedig az egész magyar politikát a populizmus, a szélsőséges megoldások felé tolják el. Ez a súlyosabb probléma, nem a neonácik önmagában is sajnálatos erősödése.

A magyar pártpolitika azonban végletesen elszakadt Magyarország jelenétől. Az egyes pártok nem Magyarország valódi problémáihoz képest határozzák meg magukat, hanem a 80-as évek végén, 90-es évek elején – sajnos bizonyos vonásaiban a két világháború közöttről itt maradt – politikai törésvonalak mentén szerveződnek.

Mi, a SZEMA alapítói úgy gondoljuk, hogy szükség van egy olyan politikai erőre, amely megadja ezeket a demokratikus válaszokat Magyarországnak. Válaszokat ad a ma problémáira. Meggyőződésünk, hogy kell egy olyan politikai erő, amely kiáll a szabad, nyitott társadalom eszméje mellett. Amely minden esetben az állampolgári jogegyenlőség talaján áll. Amely nem a saját uram-bátyám világával, hanem jogállamal kívánja felcserélni a másik uram-bátyám világát.

Magyarul szükség van egy olyan pártra, amely felnőttnek tekinti az embereket és bízik Magyarországban.

A feladat adott, az idő a következő választásokig kevés. A SZEMA-nak valódi alternatívát kell nyújtania a jelenlegi pártokkal szemben. A SZEMA-nak integrálnia kell minden olyan embert, aki programjával, célkitűzéseivel egyetért. A SZEMA-ban helye kell legyen sokféle embernek, sokféle gondolatnak. A SZEMA-nak olyan pártnak kell lennie, amely politikája, javaslatai, szakmai felkészültsége minőségében próbálja meg legyőzni ellenfeleit.  

Meggyőződésem, hogy a SZEMA, ha ilyen párt lesz, bátor és okos politikával bármit elérhet.

Az egészben persze az az egészen röhejes, hogy nem emlékszem arra, amikor Magyarországot megfojtotta volna a politikai korrektség. Nem tudom, ki hogy van vele, de én ennek éppen az ellenkezőjére emlékszem, pedig már több mint 10 éve követem napi rendszerességgel a magyar közéletet, sajtót. Az pedig egyenesen félelmetes, hogy emberek komolyan állíthatnak olyat ebben az országban, hogy a politikai korektség volt a tények kimondásának legfőbb akadálya. Mi van? Ja, hogy mostantól kezdve az előítéleteinket, rasszizmusunkat fogjuk tényeknek hívni, évszázados babonákat, nemzeti mítoszokat, megkövesedett, elnyomó társadalmi struktúrákat (pl, a nő helye a konyhában van) hagyománynak? Jó, csak, ha már a dolgok néven nevezésénél tartunk, tegyünk is így.

Politikailag korrekteknek lenni márpedig azt jelenti, hogy az ember nem aláz és szégyenít meg embereket már azzal, ahogy megnevezi őket. Beszédmódja nem az elnyomás, a megvetés, az előítéletek nyelve. Például az ember nem nevezi a mozgáskorlátozottakat nyomoréknak, a melegeket buzinak, a feketéket niggernek, a zsidókat bíboldónak vagy a romániai magyarokat bozgornak.

Itt azonban a történet nem ér véget. Körülbelül egy éve egy kifejezetten színvonalas utazással és gasztronómiával foglalkozó blog egy Párizsról szóló bejegyzésében például a szerző éppen arról értekezett, hogy bár az ember Párizsban a borravalót az asztalon hagyja a járdára kihelyzett asztalokon is, a külvárosokban ez nem szokás. Ez utóbbinál azonban úgy fogalmazott, hogy "Párizs, khm színesebb kerületeiben". Ez a kijelentés amellett, hogy otromba, hazug is, hiszen azt sugallja, hogy a szegényebb városrészekben azért rosszabb a közbiztonság, mert ott nem rendes fehér emberek, hanem színesbőrüek laknak. Pedig ehhez bőrszínüknek semmi köze sincs. A szegénységnek, munkanélküliségnek, a társadalmi integráció hiányának, a kivetettség érzésének, a jövőkép teljes hiányának és természetesen személyes döntéseknek annál inkább. Csak a bőrszínnek nincs. Arról már nem is beszélve, hogy nyilván a "színesebb kerületekben" sem csupán színesbőrüek laknak, ahogy a "fehérebb kerületekben" sem kizárólag fehérek. (Ráadásul egy olyan metropoliszban, mint Párizs, valószínűleg a Föld majd’ összes nemzetiségéből találunk embereket.)

A fenti történettel csak meg akartam mutatni, ahhoz, hogy valóban tudjunk társadalmi jelenségekről, politikai problémákról, feszültségekről érvényes állításokat tenni, először is politikailag korrektnek kell lennünk.