Az emberi agy arra van kihegyezve, hogy észrevegye a hasonlóságokat. Amint egy élményt érzékelünk, az agyunk automatikusan összehasonlítja a korábbi élményeink által hagyott nyomokkal, és megállapítja, hogy miben ismerős, miben új. Beugranak róla a hozzá hasonló korábbi élményekkel kapcsolatos asszociációink, és ez segít eligazodni rajta, válaszolni rá. Ez a mechanizmus vezérli minden tudatos és öntudatlan reakciónkat, ezért nézünk a megfelelő irányba, amikor lelépünk a járdáról (és ezért nézünk a rossz irányba Angliában), ez határozza meg, hogy milyen igeidőt használunk az alárendelt mondatban, és emiatt tudjuk bebizonyítani, ha be tudjuk, Püthagorasz tételét.

A metaforák használata is ezért olyan kiterjedt és alapvető az életünkben. Egy elvontabb mezőben, amelyben kevésbé vagyunk ismerősek, amelyhez kevésbé kapcsolódnak közvetlen érzéki elményeink, úgy tájékozódunk, hogy hozzá valamiben hasonló mezőkre alkalmazott viszonyokat, lehetőségeket átviszünk rá. Például az időben, ami alapvetően felfoghatatlan számunkra, úgy próbálunk meg eligazodni, hogy a háromdimenziós, érzékszerveinkkel érzékelhető térből ismerős viszonyokat húzzuk rá. Már amennyi ráhúzható belőlük: szépen libasorban egymás utántörténő eseményeket képzelünk el, úgy, hogy az egyik megelőzia másikat, amit megéltünk, az mögöttünkvan, amit nem, az még előttünk.Ugyanígy abonyolult, sokdimenziós társadalmi viszonyokat mindenféle fizikai viszonyok alapján próbáljuk átlátni: vonzó és taszító erőketképzelünk el, mozgástés megállást.Az átláthatatlan nagy struktúrákat, mint amilyen egy teljes társadalom berendezkedése, kisebb, átlátható rendszerek mintájára képzelünk el, mint amilyen a családunk vagy a munkahelyünk.

Nagyon megértő vagyok én ezzel az emberi „gyengeséggel” szemben. Hát persze, hogy valami elképzelhetőt kell elképzelni ahhoz, hogy a bonyolultabbat megértsük. De könyörgöm, válogassuk meg egy kicsit, hogy pontosan mit és hogyan egyszerűsítünk! Semmire nem mennénk az idő megértésével, ha valami mozdulatlanhoz, mondjuk állóvízhez, nem pedig folyóhoz hasonlítanánk. És bár az ember és a többi állat között kétségtelenül rengeteg hasonló vonás van, azért mégse kedvemre való, ha mondjuk a pedagógiai jelenségek megértéséhez a lovak vagy az oroszlánok idomításából meríti valaki a hasonlatait. Azt pedig végképp a bunkóság tetejének találom, hogy egyesek egészen a növényvilágig elmennek, amikor a teher alatt növekvő pálmákat emlegetik (ráadásul nem is hiszem el, hogy a pálma tényleg jobban nő, ha terheket aggatunk rá).

A rendszerváltás óta azt tapasztalom, hogy a mi államunk berendezkedését, különösen pedig a végrehajtó hatalom (a kormány és az önkormányzatok) tevékenységét olyan metaforák övezik, amelyek teljesen félrevezető módon a felettünk való uralkodást legitimálják. Akár jobb-, akár baloldali hatalmi tényezőt, kormányhoz vagy önkormányzathoz közel állót hallgatunk, csak úgy röpködnek a család vagy a vállalkozás fogalmi mezőjéhez kapcsolódó metaforák. A politikai kommunikáció közhelye, számomra hallatlanul idegesítő közhelye, hogy a polgármester, a kormánytag stb. legyen olyan, akit papának vagy nagynéninek szívesen elfogadnánk. Az asszonyos szocialista nagymama jóságosan hasonlítja a költségvetési törvényt acsaládipénzbeosztásához(de ugyanezt halljuk jobboldaliaktól is). A szocialista polgármester nagypapa ajógazdagondosságávalosztja be a kerület vagy a városka pénzét. (A jógazdaugyebár még azt az asszociációt is előhívja, hogy mi, az állampolgárok a nyáj, a csorda vagy a baromfiudvar szerepét játsszuk.) Ha fiatalabb vezetőről van szó, akkor az igazgató,a menedzservagy a katonaielöljáró képét felidéző metaforák is gyakoriak, akik hatékonyanlépnek fel minden közügyben, mindenki üdvére levezénylika változtatásokat, és így tovább.

Kérem szépen, itt valami baj van. Nekem a polgármesterem és a miniszterem ne legyen se a nagypapám, se a nagybácsim, se a nörszöm, se a munkahelyi vezetőm. Ha már metaforára van szükség, akkor legyen atársasháziközösképviselőm, akinek az égvilágon semmi érdeme nincs abban, hogy a közös költséget mindenki befizeti (hacsak az nem, hogy a késlekedőknek kipostázza a sürgető felszólításokat). Tehát nem ő hozza haza a verejtékes munkával megkeresett bérét, mint a családapa, és nem csüggünk rajta úgy, mint a szerető családapán. Fel sem merül, hogy ő igazgatná a házunkat, hogy bármi módon beleszólhatna, hogy melyikünk hol dolgozik és mennyit keres. Nem ő szabja meg a ház játékszabályait, hanem a közgyűlés, amelynek mi vagyunk a tagjai, és amely akkor küldi el őt és választ (alkalmaz) másikat, amikor csak akar.

Lehet, hogy az esendő embernek jól esik, ha metaforákkal segítik abban, hogy átlássa a viszonyokat. De a hasonlóságra való érzékenységünk miatt annak sincs akadálya, hogy nyíltan mérlegeljük, hogy mi mire hasonlít és mire nem. Nem igaz, hogy a politikai kommunikáció bevált receptjeit ne lehetne másmilyenekkel helyettesíteni. Ha eddig lehetett nagybácsizni és nagynénizni, akkor most nyugodtan le lehetne leplezni ezt az undorító csúsztatást. Fel lehetne hívni a figyelmet arra, hogy az állampolgár semmilyen értelemben sem hasonlít sem a fiatalabbcsaládtagravagy más eltartottra,sem az alkalmazottra.Szívem szerint testi fenyítéssel büntetném azt, aki a politikai vezetéssel kapcsolatban „a jó gazda gondosságát” vagy ilyesmit emleget. De azt is értem, hogy egyelőre kevés olyan színtér, helyzet van, amely jó hasonlat alapjául szolgálhatna. Vagyis olyan, ahol sok megbízó van, aki a szabályokat megszabja, és egy-két beosztottra bízza azok betartását és alkalmazását. Ilyen helyzet a társasház és az ő közös képviselője és számvizsgáló bizottsága. Mindenkit buzdítok, sulykolja inkább ezt a metaforát!

Read more http://szabademberek.nolblog.hu/archives/2011/11/19/Eleg_ezekbol_a_metaforakbol/